2024. március 28., csütörtök
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Meddig kell kitartani egy menthetetlen alkoholista mellett?

Tisztelt Lelkész!
Azzal kapcsolatban szeretnék útmutatást kapni Öntől, hogy meddig kell kitartani egy beteg ember mellett?
A párom 46 éves alkoholista. Öt éve élünk együtt Angliában. Amikor megismerkedtünk, felépülőnek tűnt. Végighallgatva az élettörténetét, látva az igyekezetét, önismeretének szintjét, Isten hitét, úgy éreztem, megérdemel egy esélyt egy ember, aki élni akar. És ha tévedtem, még mindig továbbállhatok, egy újabb albérletbe, itt úgyis ilyen az élet. Az első jó három évben nem is ivott. Nagyon jó embernek ismertem meg, a kapcsolatunk egyre csak mélyült. Jó másfél éve visszaesett, és azóta 2-3 havonta újra visszaesik.

Ez a mostani körülbelül a nyolcadik alkalom. Ilyenkor két hétig, egy hónapig borzasztó állapotban van. Előfordul, hogy beszélni sem tud, csak alszik meg iszik, nem dolgozik, nem fürdik, nem eszik. Eleinte segítettem neki. Volt, hogy detoxot intéztem kórházban, volt, hogy gyógyszert szereztem, napokon át ültem és adagoltam neki az alkoholt, hogy fokozatosan jöjjön le. Ha le kéne írnom azokat a tortúrákat, amiket végigcsináltam vele – például húztam az utcán egyik helyről a másikra, hogy segítsenek –, ember nem lenne, aki türelemmel végig tudná olvasni. És most ráadásul nincs egy körzeti orvos, akihez fordulni lehetne. A Covid miatt mindenkivel csak telefonon lehet érintkezni, maximum jó tanácsot kapunk. Nem beszélve arról, mennyire nehéz angolul kommunikálni telefonon egy magyarnak közepes angol nyelvtudással.

Ez az ember mindent megpróbált. Anno vagy 4 rehab. Az egész szakirodalmat kívülről fújja. Most a legutóbbi visszaesés előtt napi antialkoholista-gyűlések, kapcsolat egy segítővel stb. Mégis jött egy pillanat, és mire felocsúdott, már ivott.
Sajnos, úgy látom, az állapota lefelé ível. Most újra ott tart, mint tíz évvel ezelőtt, amikor elhagyta a felesége meg a lánya. Csak már nincs több ötlet, ami segíthetne.
Legszívesebben feltenném egy gépre, és hazaküldeném. Vagy kivennék neki itt egy albérletet, aztán ő majd eldönti, melyik országban akar élni. Egyetlen dolog tart vissza. Megtehetem-e? Már nem olyan egyszerű, mint ahogy gondoltam az elején, hogy maximum átköltözök egy másik albérletbe. Ő egy beteg ember. Cserbenhagyhatok-e egy beteg embert?

Viszont én magam 51 éves vagyok. Előfordulhat, hogy addig vacillálok, amíg majd nem tudok lépni.
Felelős vagyok-e a páromért? Erkölcsileg, emberileg kötelez-e engem a maradás mellett az, hogy valószínűleg én vagyok az utolsó esélye a normális életre? Nem azért, mintha biztos lenne abban, hogy nélkülem már ne állna talpra. Ez nem biztos. De olyan szép élete és szeretetteljes kapcsolata már nem lenne neki, mint amilyen velem. Mi jó párja vagyunk egymásnak. De én már jobban vágyom a nyugalomra. Csak kérdés, lenne-e nyugalmam, hogy magára hagytam a beteget. Vagy meneküljek, míg nem késő?
Válaszát előre is köszönöm. Margaréta

Tisztelt Margaréta!
A kérdést így is fel lehet tenni: Ha egy hajó a kapitányával együtt menthetetlenül süllyed, mit tegyen az ember: Meneküljön a hajóról, vagy maradjon a kapitánnyal? Melyik a józan eszű, okos döntés, és melyik az elfogult, ostoba döntés?
A helyes válasz ez: józan eszű, okos döntés a menekülés, mert ezzel az ember legalább a saját életét menti meg, és elfogult, ostoba döntés az ottmaradás, mert ezzel nem menti meg a kapitány életét, és a saját életét is elveszíti.

Margaréta élettársa alatt menthetetlenül süllyed a hajó. Hiábavaló minden életmentő próbálkozás. A szerencsétlen ember újra és újra ittasan visszaesik, és mindig mélyebbre zuhan. Nem lehet leírni azt a borzalmas tortúrát, amit gondozójának kell szenvednie vele. Nem tud találni orvost, akihez fordulni lehet. Esetleg csak telefonon kaphat használhatatlan jó tanácsot. Minden ötletből kifogy, minden reménysugár kialszik.
Margaréta esélyt akart adni neki. Eleinte támogatta, gyógyszerezte, ápolta, vonszolta az utcán egyik helyről a másikra, orvosokat, antialkoholistákat, segítőket keresve. Mostanra eljutott odáig, hogy nincs többé semmi, ami segíthetne.

Margaréta idősebb, mint a párja. Világosan látja, hogy ha tovább vacillál, az lesz, hogy többé nem tud majd lépni. Késő lesz a menekülésre, és ő is el fog süllyedni a párjával együtt. Most már biztos, hogy nem mentheti meg, és az is biztos, hogy ő maga is leépül, tönkremegy.
Csak az a kérdése, lesz-e nyugalma, ha magára hagyná a betegét, ha elmenekülne, amíg nem késő.
A megnyugtató választ az evangélium egyik tanító példabeszéde adja meg Máté evangélista könyvéből, a 25. fejezetnek a 9. sora.
Tíz szűz ment az éjszakában égő lámpással, megházasodni a vőlegénnyel. Öten józan ésszel, okosan gondolkodva tartalék olajat vittek magukkal a korsójukban lámpásukhoz, előrelátva a vőlegény esetleges késését. A másik öt elfogultan, ostobán gondolkodva nem vitt magával tartalékot, rövidlátóan azt képzelve, hogy semmi baj nem történhet. A sötét éjszakában késett a vőlegény, a szüzek elaludtak, aztán, amikor a kiáltozásra felébredtek, meglátták, hogy lámpásaik kialvóban vannak, ezért meg kell őket tölteni olajjal. Az előrelátók ezt meg is tették. A rövidlátók kérték, felezzék meg velük az olajukat.

Az okosak azt válaszolták: „Nem adunk, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek!” (25,9) Más szóval: Titeket nem mentene meg, minket meg a vesztünkbe sodorna, ha adnánk. Se nektek, se nekünk nem lenne a mentségünkre, ha elfogultan megsajnálnánk benneteket, és ostobán mellétek állnánk. Az utaink szétválnak: mi égő lámpásainkkal bemegyünk a menyegzőre, ti pedig kialudt lámpásaitokkal mentek olajat vásárolni, de mire visszatértek, az ajtó már zárva lesz előttetek.
Margarétának ugyanezt kell mondania eddigi élettársának: „Nem adom magam többé a te szolgálatodra, mert menthetetlen vagy, szakítok veled, ahogyan feleséged és lányod tette 10 évvel ezelőtt, megyek, hogy mentsem az életemet.”

Ez a megnyugtató, józan ésszel megfontolt és okos döntés. Ha Margaréta felelősségérzetből és sajnálatból elfogultan továbbra is ott maradna megrögzött alkoholista párja mellett, nem tudná őt megmenteni a romlástól, és saját magát is testileg-lelkileg tönkretenné. Ha elválik tőle, akkor élhet egy nyugodt és békés életet.
Ha józan ésszel és okosan gondolkodik az ember, akkor belátja, hogy van menthetetlen állapot, van nem megmenthető ember. Ilyen a megrögzött alkoholista. Az ivás úgy megrögződik az alkoholistában, ahogyan megköt a beton. Nem kegyetlenség nem vetni többé magot a betonba, hanem észszerűség és okosság.
Szerintem utolsó esély ennek a megrögzött alkoholistának arra, hogy visszatérjen a normális életbe az, ha Margaréta elhagyja, mert akkor minden erejét össze kell szednie, hogy talpra álljon. A kényszerhelyzet képesítheti erre. Ha ezt megteszi, Margaréta mindig visszatérhet hozzá. Ha nem teszi meg, akkor Margaréta nyugodtan mondhatja: „Ő elveszett, de én legalább megmentettem az életemet.”