2024. április 25., csütörtök

Várakozás

Új mobiltelefont kapott karácsonyra az egyik kedves barátom, mindenféle szerinte rendkívül fontos, szerintem viszont teljesen jelentéktelen tartozékkal, na nem azért, mert a réginek esetleg bármi baja lett volna, csupán azért, mert úgy gondolta, ha már mindenhova – valóban szó szerint mindenhova – magával viszi, akkor az legyen minél korszerűbb. Korábban sokan kérdezték tőle, hogy miért ennyire fontos számára, hogy mindig elérhető legyen, amire általában az volt a válasza, hogy fontos hívást vár, és ezzel viszonylag könnyedén le is szerelte a kíváncsiskodókat, hiszen a jól nevelt ember, bármennyire kíváncsi is, egy bizonyos pontnál abbahagyja a kérdezősködést. És ez ilyen pont volt.
Egyszer aztán, amikor valamilyen számomra is érthetetlen okból kifolyólag a kíváncsiságom néhány pillanatra felülkerekedett a jólneveltségemen, visszakérdeztem, hogy mégis kitől várja azt a roppant fontos hívást, és szemrebbenés nélkül vágta rá, mintegy kikérve magának, a teljesen magától értetődő választ: „A nagyfőnöktől!” Itt aztán megint megszakadt a beszélgetés fonala, mert az újabb kérdés helyett csupán egy értelmezhetetlen „Aha!” hagyta el a számat, miközben nem hagyott nyugodni, hogy ki lehet az a bizonyos nagyfőnök. A felettese, valami helyi hajjakend, esetleg valamelyik közismert politikus, netán valamelyik magas rangú állami tisztségben lévő közéleti személyiség az, akinek a hívását annyira várja? S vajon milyen ügyben? Milyen ajánlatra számít, amelynek akkora jelentőséget tulajdonít, hogy újabbnál újabb áldozatokat képes hozni érte?
Emberi gyarlóság, tudom, de vajon nem várunk vagy legalábbis vágyunk-e mindannyian valami hasonlóra? Egy telefonhívásra, egy ajánlatra, egy lehetőségre, aminek hatására varázsütésszerűen megváltozik az életünk. Dehogynem, legfeljebb nem egyformán. Egyesek letargiába hajló reményvesztettséggel, mások közömbös kimértséggel, míg megint mások erőltetett hurráoptimizmussal közelítve meg a kérdést.
Nem tudom, nem is tudhatom, melyik csoportba tartozik, illetve tartozik-e egyáltalán valamelyikbe is az a holland kézilabdakapus, aki más játékosok mellett a magyar–szlovák közös rendezésű kézilabda-Európa-bajnokság egyik legpozitívabb figurájává vált. Azt, hogy a sors kezének köszönhetően-e, vagy csupán azért, mert jó időben volt jó helyen, még a története részleteinek ismeretében is nehéz lenne megítélni. A harmincnégy éves Thijs van Leeuwen ugyanis állítólag éppen a munkahelyén volt, amikor felhívták a válogatottól, hogy mielőbb Budapestre kellene utaznia, mivel a csapat több tagja, köztük a két eredetileg nevezett kapus és a kapusedző is koronavírusos lett. Mindez azért volt számára különösen meglepő, mert korábban mindössze egyetlenegy válogatottsággal rendelkezett. „Az edző mondta, hogy pakoljak, és utazzak Budapestre. Egyből az ugrott be, hogy gyorsan szólnom kell a főnökömnek. Nagyon sok a munka, úgyhogy elhoztam magammal a laptopomat, két meccs között majd befejezem, amit elkezdtem. Az egészségügyben dolgozom, koponyaimplantátumokat tervezek” – nyilatkozta a sportoló, akinek olyan jól sikerült a bemutatkozása, hogy rögtön csapata legjobbjának választották, hiszen negyvenkét százalékos védési hatékonyságával nagyban hozzájárult az éppen aktuális ellenfelük legyőzéséhez. „Nem hinném, hogy ezután bárki is felfedezne, már harmincnégy éves vagyok, de ki tudja, jó lenne! Soha nem voltam még profi, eddig a munka mellett játszottam. Volt, hogy harminchat órát dolgoztam és hatszor edzettem egy héten. Nálunk, hollandoknál nincs ebben semmi különös, a tanulást sem adjuk fel a sportért. A mostani keretben is többen rendelkeznek diplomával” – magyarázta a mérkőzést követően.
A történet a sportszakmai témák mellett is számos igen fontos kérdést vet fel, köztük például azt is: vajon a barátom jól teszi-e, hogy olyan kitartóan várja azt a bizonyos hívást, vagy érdemesebb lenne tennie is azokért a dolgokért, amelyekre igazán vágyik, legyen szó akár a jobb életről, a szebb jövőről meg úgy általában az élete megváltoztatásáról?