2024. április 25., csütörtök

Írók és olvasók

Ingo Schulze Jóravaló gyilkosok című regényének főszereplője a keletnémet Norbert Paulini, az olvasó, akinek nincs egyéb vágya, mint az, hogy jól végezze a munkáját, magas színvonalon tudjon teljesíteni. Nagy szerencséje a hősnek, hogy a szakmához, ami kiválasztotta magának Paulinit, megfelelő keretet biztosít az antikváriusság. Így aztán Paulinit mint antikváriust ismerhetjük meg a regény elején. Az, hogy ő valójában olvasó, fokozatosan bomlik ki, azzal párhuzamosan, hogy mit jelent olvasónak lenni abban a világban, amelyben Paulini felnőtt, majd abban a világban, amely megérkezett, felszámolva a keletnémet létet. Olyan érzésem volt, miközben Norbert Paulini történetét olvastam, hogy ismerem őt, legalábbis valakit, aki hozzá igen hasonló ember. A homályos érzés lassan formát öltött, s rájöttem, Paulini Kien professzorra emlékeztet engem, Canetti Káprázat című regényének főhősére.
A könyvek világa által foglyul ejtett két hős történetén keresztül rácsodálkozhat az olvasó a „való” világra. Ez köti össze a két férfit. Azt, hogy milyen a való világ, ami végül maga alá temeti, legyőzi a hősöket, most hagyjuk figyelmen kívül, bár kétségtelenül ijesztő felismerés, hogy az 1935-ben megjelent Káprázatból és a 2020-ban (magyarul 2021) megjelent Jóravaló gyilkosokból megismerhető (német) világ között feszülő, 85 év megannyi tapasztalatát felhalmozó idő mintha nem jelentene egyúttal távolságot is, éppen ellenkezőleg. De engedjük el ezt a feltételezett párhuzamot, és térjünk vissza Norbert Paulinihez, az ideális olvasóhoz.
Éppen visszatértem volna hát Paulinihez, amikor eszembe jutott egy Szív Ernő-tárca az utolsó olvasóról. Talán éppen ez lehetett a címe a szövegnek, ami arról a világról szól, amelyikben már nincs olvasó, csak író. Mondhatni, ez szinte közvetlenül rákapcsolódik Paulinire, hiszen őt az tette hőssé, hogy ragaszkodik a könyvekhez – mint olvasó. És a bukását az hozza el, hogy a világban, amely elkövetkezett, nincs erre igény. Nincs igény sem könyvekre, sem olvasókra.
Talán éppen így, éppen ezért lesz mindenkiből író. De nem akarom megfejteni a Szív Ernő-tárcát, csak a regényhez való kapcsolódási pontot jelzem, ugyanis erről – hogy ma már nincsenek olvasók, csak írók – egy Falus Márton-esszé jutott eszembe (ami Canetti Káprázat című regénye kapcsán íródott). A következők írja ebben az esszében a szerző: „Nem véletlenül használom a könyv szót a logikusabban hangzó olvasás helyett. Soha nem olvastak még annyit az emberek, de soha nem is vettek ennyire ritkán könyvet a kezükbe, mint manapság. Ekkora tudáskincset még sohasem birtokolt az emberiség, ám ekkora értetlenséggel sem csukta be kivégzett könyveit, mint napjainkban. Igaz, hiába tudunk mi, emberek összességében egyre többet, ha egyenként egyre tudatlanabbak, tájékozatlanabbak vagyunk. (…) A média arról győz meg, hogy mi mindannyian a mindentudás részesei vagyunk, a könyv arról, hogy én személy szerint még milyen keveset tudok.
Amint ezt papírra vetem, hallom is haladó gondolkodású barátaim ógását-mógását. A könyv többé nem töltheti be a személyiség és a közösség kialakulásában, működésében ugyanazt a szerepet, amit szüleink, nagyszüleink idején.” Ma már, talán nem tévedünk, ha ezt mondjuk, senki sem óg-móg. Hanem mintha elkezdődött volna a könyv – és ezáltal az olvasó, valamint a könyvet létrehozó ember, vagyis az író – értékelése. Fel- és újraértékelése.
Ha innen nézem, akkor a Káprázat (és Falus Márton) arról szólt, milyen következményei vannak annak, ha a könyv – művészet, irodalom, tudás, teljesítmény stb. – értékét veszti. Ezt a következmények terhe alatt kialakult világot írja le a Jóravaló gyilkosok (és Szív Ernő).
Vagyis hát akkor arról tudhattunk meg valamit, hova jutottunk a könyveket megsemmisítő diktatúrák helyébe lépő szabadságban, amely nem ellenséget és veszélyt lát a könyvekben (és az olvasókban), de értéknek sem tekinti.
Figyelmeztetés volna ez az irodalomért? A könyvekért? Lehetséges. Ám úgy véljük, aggodalomra semmi ok, mert amíg vannak antikváriusok és olyan bátor emberek, akik könyvet egyetlen olvasónak írnak, vagyis az Olvasónak, addig bízhatunk abban, hogy a könyveket (ismét) – Falust idézve – „működésbe lendítjük személyiségünkben és közösségeinkben”.