2024. április 26., péntek

A kisegértől a szarvasig

Szerbia talán egyetlen női preparátora a topolyai Vladušič Németh Valentina

Nem túl szokványos, nem is nőies, és nem egyszerű hivatást választott a topolyai Vladušič Németh Valentina. A ritkaságnak számító, különleges foglalkozás egyetemi évei alatt vonzotta be, és azóta lépked előre a pályán. A kétgyerekes fiatal anyuka preparáló műhelye a lakóházuk pincéjében található, de már tervei vannak egy új műhely kialakítására.

Beszélgetésünk idején madarakkal foglalkozott, különféle récék és libák készültek a műhelyében, sőt muflonok és őzek is várakoztak a preparátor ügyes kezére. Sok a munkája, mondta, és lelkesen mesélt az eddig megtett útról.

Hogyan lesz valakiből preparátor?
– Ez nem egy gyerekkori álom. Egyáltalán nem gondoltam soha, nem fordult meg a fejemben, hogy én egyszer preparátor leszek. Mindig biológus szerettem volna lenni, tehát a természet és az állatok iránti szeretet az mindig megvolt, illetve nagyon szerettem a képzőművészetet is. Mivel ezen a területen nem voltak nagy sikereim, ezért a biológiát választottam. Az egyetemen volt egy múzeumi előadásunk, ahol megmutatták a preparálás folyamatát. Akkor, ott összekapcsolódott bennem a művészet és az állatszeretet. Egy madarat készítettek, és megláttam, hogy a tollcsomóból egyszer csak elővarázsoltak egy gyönyörű szép madarat. És akkor ott megszületett bennem az elhatározás, hogy én ezt meg fogom tanulni. Nem tudtam még, hogy nem csupán hobbiszinten, hanem mesterségként fog kivirágozni. Kerestem egy iskolát, itt nem találtam senkit – Szerbiában kihaló félben lévő mesterség ez –, viszont Magyarországon találtam megfelelő iskolát Csongrádon. Ez egy egyéves képzés, havonta többször kellett elutazni. Megtanultam az alapokat, de a legtöbb tapasztalatot a preparátor ismerősöktől, barátoktól szereztem, rájuk számíthatok, sokat köszönhetek nekik. Technikákat mutattak, régi és új módszereket. Egyre több munkát, több elismerést kaptam, és ez így beindított valamit. Amikor az iskola befejezését követően első magyarországi versenyemre egy kisegeret vittem – ami nem volt egy hatalmas munka, de nekem annak számított –, akkor befogadtak, és azóta a baráti társaság minden évben találkozik. Szakmai találkozók ezek, mindenhonnan jönnek, Európa több országából a nagy tapasztalattal rendelkező mesterek.

Összetett munkáról beszélünk, hiszen az állatok különbözősége mellett a preparálás maga sok lépésből áll, de dioráma is készül a műhelyedben, a kitömött állataidat gyakran mozgásban örökíted meg.
– A nyers bőrt elő kell készíteni, a sózás kiveszi a nedvességet a bőrből, hogy fel tudja utána venni a különféle vegyszereket a tartósításhoz, itt is van több fázis, a tisztítás, a zsírtalanítás, mosás, cserzés, ez a hosszabbik része, természetesen a bőr nagyságától, vastagságától függ, utána jön az öltöztetés. Amikor egy meghatározott formára húzom a bőrt, amit szintén elő kell készíteni, mert minden állat más méretű, formájú. Szeretem őket úgymond akció közben megcsinálni, így közelebb állnak szívemhez, mintha csak állnak vagy ülnek, szebbet mutatnak, és jobban tükrözik az állat viselkedését, bizonyos testrészeket ki lehet emelni, mintázatokat a szőrzetben, a tollazatban.

Kívülről semmi nem változik, belülről mi kerül az állatba?
– Madaraknál megmarad a koponya, a szárny és a lábcsontok, mindent mást én készítek, megfaragom, vagy kötözöm a testet, illetve rádolgozom az izomzatot és a koponyára is rádolgozom az izomzatot, a műszemet, tehát minden, ami romlandó, az eltűnik. Az emlősöknél pedig csak a bőr marad, ott semmi csont, és egy mű test, ami szintén elő van készítve, de kilencven százalékban ezeken igazítani kell, mert ha azt szeretnénk, hogy az állat szaladjon, üljön vagy ugorjon, akkor utána kell dolgozni, ezek valójában lebutított formák 2-3 nagyságban, az izomzatot is én alakítom ki.

Számodra mi a legnehezebb és mi a legszebb?
– Természetesen az első fázis a legkevésbé vonzó és a legnehezebb, nyúzni kell, a nyers bőrrel kell dolgozni. A mosást és a szárítást viszont kifejezett szeretem, főként a madaraknál, mert ez visszaadja a toll szépségét, és az öltöztetés, preparálás részt kifejezetten szeretem. Nagyon szeretem kialakítani az izomzatot, amikor az állat formát ölt, amikor kirajzolódik, hogy mi is lesz belőle. Elsősorban vadászoktól kapom a megrendeléseket, telefonálnak, hogy vállalom-e, és jobbik esetben csak a bőrt hozzák, de van úgy, hogy az egész állatot, tehát nekem kell megnyúzni is. Ez a kellemetlenebb része, de ez is a munkámhoz tartozik.

Ma már különböző elismerésekkel is büszkélkedhetsz, hány éve foglalkozol preparálással?
– Mondhatjuk azt, hogy tíz éve, kisebb szünetekkel, mert közben megszületett a két kisfiam, így voltak évek, amikor nem tudtam ezzel nagyon foglalkozni. Részt vettem már különböző nemzetközi versenyeken, Európa-bajnokságon háromszor is. Minden alkalommal szalaggal tértem vissza, az első három helyezés még elmaradt, de most már ez a célkitűzés. Három színű szalag van, a sárga, a piros és a kék, ezeket pontszámok alapján lehet kiérdemelni, 50–80 között a sárga, 80–90 között a piros, és 90 fölött a kék, és a kék szalagosak közül választják ki az első három helyezettet. Nekem legutóbb 88 pontom volt, tehát piros szalaggal tértem haza. Általában kisemlős kategóriában indulok, azok állnak legközelebb a szívemhez, és egy vadászgörényt vittem a budapesti Európa-bajnokságra. Minden évben nemzetközi bajnokságot is szerveznek, voltam már Magyarországon, Olaszországban és Ausztriában is.

Vannak még női preparátorok Szerbiában?
– Nálunk szerintem én vagyok az egyetlen, Magyarországon van néhány, külföldön viszont vannak sokan, a versenyeken ezt láttam, ez nem egy olyan munka, amit csak férfiak tudnak végezni, sok jó női preparátor van, hiszen több a türelmük az apróbb részletekhez, az apróbb munkákhoz kifejezetten jót tesz a finom női kéz. Persze a férfiak is nagyon jók, de a nők is jó eredményeket érhetnek el, ez a legutóbbi Európa-bajnokságon is bebizonyosodott.

Milyen a te műhelyed?
– Ez a második műhelyem már, a szülői házban egy asztalnál kezdtem, nagyon gyorsan ki is nőttem, most a mi családi házunk pincéjében egy három részből álló műhelyem van, ami szintén lassan kicsinek bizonyul. Raktár is kell, ha van egy nagyobb állat, akkor kell a magasság, a természetes fény, amiből elég szűkösen állok, ezért tervben van egy állandó műhely kiépítése, szeretném, ha közel lenne a házunkhoz. Ez az ötéves terv, hogy egy műhelyt kialakítsak, ahol nem zavarok senkit, és engem sem zavar senki.

Milyen eszközök elengedhetetlenek a munkádhoz?
– Szike elsősorban, de rendkívül sok eszközt használok, minden munkafázishoz mást. Nálam megtalálható a csőkulcstól a harapófogón, kombináltfogón keresztül a késekig, fogorvosi eszközökig sok minden. Amikor faragok, akkor a flex, a fűrész, a fúrógép és a csiszolók is előkerülnek.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
– Amikor befejezek egy munkát, akkor nagyon elégedett vagyok, de ha eltelik egy nap, és újra ránézek, akkor már látom a hibát. Kell egy egészséges önkritika, soha nem vagyok tejesen elégedett a munkáimmal, és ennek nagyon örülök, mert meglátom a hibáimat, e nélkül nem tudnék fejlődni. Az említett kisegérre büszke vagyok, nem egy kiváló munka, de ott abban a pillanatban nagy eredményt értem el, megkaptam rá a Kittenberger-díjat, amit a kollégák által kiválasztott legérdekesebb munka kapja. Ez a kisegér beindított sok mindent. Azóta persze voltak sokkal szebb és jobb munkáim, a görényre is büszke vagyok, és örülök, hogy jó eredményt értem el vele. A budapesti vadászati kiállítás keretében tartották meg az Európa-bajnokságot, melyre egy görényt vittem. Az utolsó nap állítottam össze. Egy kiállítási munka minimum egy hétig készül, egy versenyre nagyon aprólékos munka kell. A zsűri nagyítóval, tolómérővel dolgozik. Büntetőpontok járnak minden milliméterért, az orr belsejébe lámpával világítanak, körbetapogatják, az anatómiát ellenőrzik, az izomzatot, a kisállatoknál milliméterek számítanak.

A kisfiaid lejárnak a műhelybe?
– Érdekli őket a munkám, rákérdeznek sok mindenre, és akkor nem azt mondom csak, hogy ez egy madár, hanem, hogy fácán, kacsa, siketfajd, galamb, vagy tőkésréce, fütyülőréce. Tudják milyen a borz, mi az a nyest, mi a görény, az őzike, a szarvas.

Milyen terveid vannak?
– Nagyon szeretnék egyszer itt, Topolyán egy kiállítást csinálni, mert úgy gondolom, hogy beillene a múzeumba egy kisebb állandó kiállítás vajdasági állatokból. Sajnos egyre kevesebben tudják megkülönböztetni a különféle apró vadállatokat egymástól, ami szerintem szégyen. A gyerekeknek is sokat jelenthetne. Oktató jellegű, interaktív kiállításra gondolok. Nagyon sok múzeumban jártam, és rendkívül sok ötletem van, hogyan lehetne a gyerekeket is bekapcsolni, az állatokat összekötni nyomokkal, hangokkal, ez nagyon szép lehetne Topolyán a múzeum falai között.