2024. április 24., szerda
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Vallomások

Falu végén van egy házikócska,
Abban vagyon egy rengő bölcsőcske.
A lábával rengetgeti vala.
A szájával fújdogálja vala…

Így dalolásztam hajdanán, egy tizennégy évvel ezelőtti téli estén. Mintha tegnap lett volna: a kiságy fölé hajolva simogattam a kis kezecskéket, miközben a számomra oly kedves moldvai altatódallal varázsoltam álomba leánykámat. Amikor már azt hittem, hogy Emőke a csodák világában szárnyal, lassan abbamaradt az éneklés is. Pillanatnyi csendet követően azonban már hallottam is: aja, még…

Belekezdtem hát ismét. És újra. Meg megint. Naponta többször, minden este. Éveken át…

Aludjál, aludj el, Istennek báránya,
Mert eljöttél, széles e világra.
Aludjál, aludj el, Istennek báránya,
Mert eljöttél világ váltására.

Közben pedig már nem csak én vallottam neki: rendszerint elmesélte, hogyan barátkozott össze az ovis társaival, ki lett a barátnője és mi mindent csinált, míg nem voltunk együtt. Elpanaszolta, hogyan vesztek össze a padtársával, örömmel újságolta az ötösöket, és még az első szimpátiáját is megosztotta velem. Bizalmasa lettem. Egy időre…

Kilenc évnyi közös út után ugyanis egyre többször fordult el tőlem. Haragudott rám, amiért a többi szülővel ellentétben nem járok be az iskolába kiveszekedni a jegyeit, amiért nem okvetlenül adok neki minden alkalommal igazat, és hogy ki merem mondani a hibáit is. A neheztelése sértődésbe csapott át, és már esténként is elutasította a közös megnyugvást hozó dúdolást…

Zöld ez erdő, zöld a petrezselyem,
Benned rózsám, meghűlt a szerelem.
Nem csak meghűlt, meg is fagyosodott,
az én szívemre búbánatot hozott.

Kizárt az életéből. Egyre többször vonult el a szobájába, és sem könyörgésre, sem pedig követelésre nem volt hajlandó előbújni a csigaházából. A vallomások ideje lezárult. Szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor kimondta: hagyjál békén. A tanulásban alábbhagyott, és már a gitárja sem vigasztalta meg. Szeméből kihunyt a csillogás: kalitkában vergődő madárként szenvedett. És vele együtt én is. Életemben először éreztem azt, hogy tehetetlen vagyok. Immár megkérdőjeleztem minden tettem és értékem, amelyekkel őt is felruháztam. Mert azok ítélték kárhozatra a kapcsolatunkat.

Pokol kapujában felnőtt egy nagy nyárfa,
Minden ága-bogán egy cigánypurdécska.
Egy nagy szél zúdula, és bépál a pokolba,
Egy nagy szél zúdula, és bépál a pokolba.

Már a nap sem kelt fel rendesen. Fény helyett homály lebegett felettünk. És amikor már azt hittem, hogy sohasem térhetünk vissza az elhidegülés sötétjéből, megtört a csend. Fájdalomtól átitatott sikollyal tört fel a mélyből, záporozó könnyekkel kísérve. Nem szóltam: csak fogtam a kezét, és igyekeztem összekaparni a millió darabra tört lelkemet. Időtől és tértől függetlenül ültünk egymással szemben. Egy örökkévalóságot hagytunk magunk mögött, mire a halk szipogás szavakká formálódott. Elkezdett mesélni. Az osztálytársakról, a gúnyról, a bántásról, a támadásokról. Arról, hogy őt nem értik meg. És ő sem tudja elfogadni azt, ahogyan a társai gondolkodnak. Mert őt nem úgy tanítottuk...

Aludjál, aludj el, Istennek báránya,
Mert eljöttél, széles e világra.
Aludjál, aludj el, Istennek báránya,
Mert eljöttél világ váltására.

Aznap ölemben szenderedett el. Görcsösen simuló arcát cirógatva háborút vívtam magammal, szüleimmel, őseimmel, és mindennel, amit addig értéknek és jónak tartottam. Hajnalra kész voltam leszámolni azzal, ami voltam. A lassú mosollyal nyíló bogárszemek azonban rám cáfoltak: szeretlek anya – hallottam. Majd mesélt tovább… Aznap, és másnap is. Meg a következő héten. És azután is. Az esti dalok vallomásokká alakultak. A kitaszítottság elfogadássá, az önfeladás harccá, a kételyek pedig reménnyé formálódtak.

Lassan új barátok lépdesték át a küszöböt. Megérkezett az első, mindent elsöprő szerelem is. Arra is sor került, hogy a világnak is elmondjuk: ellenálltunk az ellenállhatatlannak és leküzdöttük a leküzdhetetlent. Megőriztük értékeinket. Ünnepelve énekeltük immár közösen:

Falu végén van egy házikócska,
Abban vagyon egy rengő bölcsőcske.
A lábával rengetgeti vala.
A szájával fújdogálja vala…

Hajnali három van. Fáradt vagyok. Üzenetem érkezett. A lányom küldte. A videó először egy bugyuta kis rajzfilmnek tűnik. Már megint az animációs rajongásával akar megfertőzni – fut át a gondolataimon, de a kimerültségem közepette hagyom tovább peregni a klippet. A Madarak című zene a felemelkedésről regél, a film pedig alátámasztja. Egy anya arra ösztönzi kislányát, hogy hozzá hasonló sárkánnyá váljon: a gyermek ezt meg is teszi, és a képzelet szárnyán együtt barangolják be az égboltot. A valóságba visszatérve egy kis totemet akaszt a lány nyakába az anya: ez akkor is erőt ad, amikor nem lehet vele. Ahogy cseperedik a gyermek, úgy hull egyre többször a földre az anyai örökség: amikor hitéért először kinevetik az iskolában, amikor önmagát meghiúsítva lerázza az átörökített értékeit, és akkor is, amikor végleg ellöki magától édesanyját. Mindezt annak érdekében, hogy megfeleljen a társainak és azok teljesíthetetlen elvárásainak. Végül maga mögött hagy mindent, és fájdalmában a viharos égbolt alá menekül. Anyja ide is követi: egy hatalmas erejű villámlástól menti meg. Önmagát feláldozva. A lány gyászol. Visszasírja a hitét, az anyja értékeit és mindent, amit valaha tőle tanult. Majd felizzik a totem. A lány rájön, hogy anyja még így sem hagyta el: benne él. Vele együtt szárnyal az életen át…

Az éj sötétjének csendjében hullanak az örömkönnyek. Ettől szebb vallomást anya még nem kapott lányától. Áldottnak érzem magam: hogy van nekem, és én lehetek neki.