2024. április 18., csütörtök

A szelfibot

Széles vigyorral és jó előre megtervezett mozdulattal helyezi bele a nagyobb mennyiségű készpénzt a szemmel láthatóan jómódú férfi a lába előtt a földön összekuporodva üldögélő koldus mellett elhelyezett, foszladozó karimájú kalapba, tekintetében azonban vajmi kevés sajnálat vagy együttérzés lelhető fel, sokkal inkább valamiféle határozott manipulációs szándék meg palástolni alig próbált dölyfösség érezhető, ahogyan belenéz a másik kezében tartott szelfibotra felfüggesztett telefonjába, majd a legtökéletesebben beállított pillanatban megnyomja a gombot, hogy később széles vigyorral vághassa bele minden követője arcába: „Látjátok, milyen jó ember vagyok? Segítek másokon, segítek a rászorulókon!"
A fenti képet ábrázoló rajz számos formája kering a különféle közösségi oldalakon, mintegy tükröt tartva számunkra arra vonatkozóan, mennyire átvették a hatalmat az életünkben a külsőségek a valódi értékek felett, mennyire felülírják a külvilágból reánk zúduló elvárások azt az értékrendet, amelyet szüleinktől, nagyszüleinktől, esetleg az ő felmenőiktől örököltünk, amely belénk ivódott, és természetes részévé vált nemcsak a mindennapjainknak, hanem a személyiségünknek is.
Mindennek igazolására persze számos egyéb olyan mesterségesen megrajzolt meg valóságból átemelt kép is kiragadható, amelyekkel nap mint nap találkozhatunk, ha nyitott szemmel járunk a világban, figyelmesen szemlélve a körülöttünk zajló folyamatokat, illetve a környezetünkben élők reakcióit egy-egy cselekedetre, helyzetre vagy éppen jelenségre.
Érdekes azonban olykor a felnőttek mellett a gyermekeket is megfigyelni – beleértve az ő viselkedésüket azokban a helyzetekben, amelyekben megoldási lehetőségeket próbálnak találni egy-egy általuk felfedezett problémára –, egy pillanatra elgondolkodva azon, hogy vajon az elmélyült tudás, a sokrétű tapasztalatok és a kézzelfogható megoldási minták hiánya esetükben béklyót vagy inkább szabadságot jelent-e, terhet ró rájuk, vagy könnyedséget ad-e nekik a kreativitásuk kibontakoztatásához és a problémák megoldásához.
Nagy valószínűséggel sokkal inkább az utóbbi jellemezte azt az angliai kislányt, aki nemrég úgy döntött, kiürült csipszes zacskókból készít takarókat a rászorulók számára a téli időszakban. A kislány, akinek híre néhány héttel ezelőtt járta be a nagyvilágot, állítólag kiszámolta, százötven zacskóra van szüksége ahhoz, hogy elkészítsen egy olyan nagyságú takarót, amely megfelelő méretű egy felnőtt személy számára, éppen ezért iskolatársait, valamint a környezetében élő felnőtteket is arra kérte, hogy amennyiben esetleg ilyen jellegű ennivalót fogyasztanának, adják oda neki a csomagolását, hogy újra tudja azt hasznosítani, ugyanis mivel – ismeretei szerint – a zacskóknak mintegy nyolcvan évre lenne szükségük a lebomláshoz, jóval szerencsésebb, ha ahelyett, hogy a szemétbe kerülnek, olyan takaró készül belőlük, amely nemcsak képes megtartani a testhőt, hanem rendkívül könnyű és tartós is, hiszen – a lebomlási ideje alapján – akár évtizedeken át is szolgálhatja a tulajdonosát.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a kislány ötlete saját fejéből pattant-e ki, vagy esetleg másokéból, ahogyan abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy valódi történetről van-e szó, vagy csupán valamiféle városi legendáról, ám akár valós a történet, akár nem, kétségtelen, ahhoz, hogy egy gyermekben kialakulhasson az igény arra, hogy szükség esetén megpróbáljon segítséget nyújtani másoknak, ráadásul mindezt ne azért tegye, mert fontos számára, hogy milyen elvárásokkal viseltetnek iránta, illetve mit gondolnak vagy mondanak róla mások, hanem azért, mert az teljesen természetes és magától értetődő számára, rendkívül fontos, hogy példamutatásunkkal azt is felismertessük velük, bizony a segítségnyújtáshoz nincs szükség sem telefonra, sem szelfibotra, sem egyéb eszközökre, csupán odafigyelésre, jóérzésre meg empátiára. Az utóbbiakból azonban annál többre!