2022. május 20., péntek

Állati idők

Réges-régen olvastam a könyvet a tanyákról és pusztulásukról, de még magam előtt látom a képet: akasztott fekete kutya lóg egy oszlopon. Elkeseredést és tehetetlenséget is áraszt a fotó. A tanya gazdája városba és eddigi életének teljes föladására kényszerült, házőrzőjét – amely hű szolgája lehetett, mégsem szobatársa – nem akarta földönfutóvá, kóborlóvá tenni. Kegyetlenség?
Akkoriban megdöglöttek vagy elpusztultak az állatok, nem haltak emberszerűen; nem „akik" voltak, hanem „amelyek" vagy „amik".
A cinegéim nem az enyémek, nincs is szándékomban befogni őket, hálát sem várok tőlük a gondoskodásért és a napraforgóért. És ha a magaménak tekinteném őket, akkor sem volna jogom kedvem szerint bánni vagy elbánni velük. Embertársként sem kezelni őket. Arra sem volna jogom – épelméjűségem tudatában és egészségügyi kultúrám birtokában –, hogy a gyerekemet vagy unokámat a kutyám edényéből itassam; meg videózzam, miként nyalja egymás száját a kutya és a pöttömnyi gyerek. Ilyesmit egyelőre csak Amerikában s a világhálón lehet látni? A családtaggá vált eb méltóságát szándékozzák növelni, vagy bizonyítani az újabb kori ember méltatlanságát az állattartásra? S mert Amerika jóban és mostanában elég gyakran a deformációban is az élen jár, érdemes megemlíteni, hogy ott a háztartások kétharmadában tartanak háziállatot. Érthető, hogy ha már vannak, a jóérzésű ember szereti is őket. Csak a határ a bizonytalan, az, hogy egyenrangúvá kell-e válniuk az emberrel. Ha így történik, már helyettesíthetik is az embert: gyerek híján élvezhető a ragaszkodásuk, szeretetük, és megélhetjük önmagunk erényeit: jó emberek vagyunk, lelkiismeretesen gondoskodunk állatainkról; kapnak születésnapi ajándékot, még karácsonyfát is. A macska különben sem tud már egeret fogni, az a szerepe, hogy legyen kit szeretnem. És a sírig kísérjem, mert remélhetőleg mégiscsak előbb fejezi be földi pályafutását, mint jómagam, bár nehéz lesz túlélnem.
Így az állat emberré lett. Ha igazán szeretjük őket, még lelket is képzelni tudunk beléjük. Amikor kellő szintre jut az emberiség, már nem fog vadászni, disznót vágni, kolbászt sütni, nyárson bárányt forgatni vagy Újházi-tyúkhúslevest főzni. A róka leszokik a tyúkevésről, majd kihal a faj. És sok másik vele együtt.
Roger Scruton brit filozófus azt magyarázza, hogy szerethetjük úgy az állatokat, hogy nem ütközik morális akadályba megenni őket, vadászni rájuk, tenyészteni őket, vagy éppen ruhát készíteni a bőrükből. Mindez megtehető, csak az a kérdés, hogy mikor és hogyan. A feladatunk, hogy tisztelettel legyünk irántuk, és minimalizáljuk a szenvedésüket.

S mielőtt emberi rangra emelnénk őket, érdemes idézni a filozófust: „Az állatoknak nincs fantáziájuk, nem elmélkednek a lehetségesről, pláne nem a lehetetlenről, valamint nincs esztétikai érzékük és humoruk sem. Az állatok nem alkotnak morális közösséget, nincs elképzelésük jogról, igazságról, személyiségről, felelősségről és hasonlókról, nincs beleérző képességük. Nem erkölcsi lények."
Az állatvédelem nem épülhet állatimádatra, még ha az állattemetőket járják is majd a tulajdonosok (embertársak), miközben a „másik" temetőben a nagyszülőket belepi a gaz.
Mózes a Teremtés könyvében ekképpen írt: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszó-mászón, amely mozog a földön."
Három és fél ezernyi évig alighanem ez szolgált útmutatóul, majd az elmúlt a sok esztendőnek egy-két százaléka elegendő volt ahhoz, hogy „humanizáljuk az állatvilágot". Olyképpen is, hogy Nyugaton már önmagukat macskának, póninak, kutyának, teknősnek... képzelőkben teljesedik ki az állatvilág.