2024. április 23., kedd

A háború árnyéka

Egy fiatal zentai férfi az afganisztáni háború közepén

A zentai Dejan Panićtyal beszélgettem, aki az Olasz Emergency humanitárius szervezetnél végez munkát. Ez az olasz szervezet 1999-ben hozta létre az első kórházát az afganisztáni Panjshir területén, és azóta is működik. A kórháznak van gyermekosztálya, szülészete, valamint általános és baleseti sebészete is. A szervezet alapítója dr. Gino Strada olasz sebész, aki tavaly vesztette életét szívrohamban. Dejan az újvidéki orvosi egyetemen szerzett általános orvosi diplomát, majd Belgrádban tanult menedzsmentet. Tíz évet töltött Afganisztánban 2010–2020-ig, majd tavaly egészen novemberig Sierra Leonéban folytatta ugyanezt a munkát. 2009-ben hallott először erről a szervezetről és még abban az évben beadta a jelentkezését, majd egy sikeres interjút követően 2010-ben kiutazott Afganisztánba az első kiküldetésére. A kezdeti években általános orvosként dolgozott kint, majd 2016-tól a tanulmányainak köszönhetően programkoordinátori pozícióba került.

A zentai Dejan Panić kórházak működését koordinálja háborús övezetekben (Fotó: Horváth Attila)

A zentai Dejan Panić kórházak működését koordinálja háborús övezetekben (Fotó: Horváth Attila)

– Ebben az országban óriási méreteket ölt a korrupció, és bizony egy ilyen kórház működtetése rengeteg pénzbe kerül, ezért mi segítjük a helybélieket abban, hogy minden rendben legyen az egészségügyi intézményükben. Fogalmazzunk úgy, hogy ott a legegyszerűbb dolog az volt, ha valakit meg kellett műteni. Viszont a helyieknek megtanítani azt, hogy hogyan legyen egy műtő tiszta, vagy például a személyzetnél elérni azt, hogy mindennap bejöjjön dolgozni, azok voltak az igazi kihívások. Egy háborús övezetről beszélünk, és ott minden másképp működik. A fő feladatom a projekt vezetése volt, hogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok, sőt én lettem az egész szervezetnek a politikai és diplomáciai arca is. Az orvoslás csak a második helyet töltötte be – mesélte Dejan.
Rengeteg munkába és időbe került, hogy a szervezetet elismerjék Afganisztánban, Dejan találkozott elnökökkel, miniszterekkel és törzsi vezetőkkel, akikkel meg kellett értetnie, hogy ők segíteni vannak ott, és nem azért, hogy beleavatkozzanak a politikába. Különböző elismeréseket és kitüntetéseket is kapott olyan ottani vezetőktől, akiknek a létezéséről a hazai emberek igen keveset tudnak. Az évek folyamán Szudánban is járt hat hónapot, ahol az ottani gyermek-szívsebészeten végezte feladatait, majd utána visszatért Afganisztánba.
–  Szudánban olyan alacsony az életszínvonal és az egészségügy minősége, hogy akár egy egyszerű torokgyulladásba is annyira legyengül a gyerekek szíve, hogy meg kell műteni őket. A szudáni kórházunk egy gyűjtőpont Afrikában, vannak orvosaink, akik járják a kontinenst és összegyűjtik azokat a pácienseket, akiknek legnagyobb szükségük van az ellátásra, majd oda küldik őket. Mindent fizetnek a pácienseknek, még a repülőjegyet is – mondta az orvos.

– Feltehetjük a kérdést, hogy miből is van erre pénze egy ilyen szervezetnek. Az olasz adótörvények szerint minden ezer euró öt százalékát jótékonysági célra lehet felajánlani, és mindenki saját maga dönti el, hogy kinek adja ezt az összeget. Egy bizonyos listából lehet választani, amin különböző szervezetek szerepelnek, és ezen található meg az Emergency is. A beérkező pénznek minden esetben makulátlannak kell lennie, Afganisztánban például az utóbbi 5–6 évben az Egyesült Nemzetek Szervezete adta a támogatások felét a kórházunk számára – mesélte Dejan.
Beszámolójában kitért arra is, hogy a személyzet minden esetben a kórház területén volt elszállásolva, viszont fegyveres erők nem vigyáztak rájuk. Mivel évek óta háború zajlik ezeken a területeken, mindennap új információt küldtek a kórházaknak, merre ne menjenek az emberek. Pokolgépek robbantak, sok volt a sérült és az áldozat. Kimondottan a kórházakra soha sem támadtak, de a robbanások következtében sokszor betörtek a kórház ablakának üvegei, vagy éppen egy kamion kereke landolt az udvarban. Ha valaki be szeretett volna menni a városba, azt csakis saját felelősségére tehette meg.
– Az az igazság hogy soha nem éreztem magam veszélyben, de azért ott volt a tudat, hogy ez egy háborús zóna. Szinte mindennapos volt a lövöldözés, de soha nem támadtak ránk. Jó kapcsolatot ápoltunk úgy a kormánnyal, mint a különböző vezetőkkel – mesélte Dejan.
Afganisztánban 48 klinikával rendelkezik az Emergency egészen a déli területeken elfekvő Laskar Gah-ban is, valamint Kabulban is vannak létesítményeik. Az utóbbiban van a régió legnagyobb börtöne is, ahol mintegy 10 ezer rabot tartanak fogva.
– A börtönből rengeteg embert szállítottak a mi kórházunkba különböző műtétekre, és ez egy fontos momentum volt az elején, hogy jó kapcsolat alakuljon ki a tálibokkal. Egészségügyi szempontból nagyon sokat kértek, azt akarták, hogy megfelelő ellátásban részesítsük az embereiket, és mi ennek igyekeztünk is eleget tenni. Ha valakit nem tudtunk kezelni, más szervezethez irányítottuk. Az ottani munka során sem éreztem veszélyben magam, pedig ott tényleg kemény fickók fordultak meg. Mindig álltam a szavam, ha valamit megígértem. Ennek köszönhetően tisztában voltak azzal, hogy ha mondok valamit, akkor az úgy is lesz és hogy én azért jöttem ide, hogy segítsek  – fogalmazott Dejan.

Igaz, hogy angolul sokan tudtak, de Dejan megtanulta valamennyire a hivatalos nyelvüket, a darit és a pastut is. Elmondása szerint sokat jelent a helybéliek számára, ha valaki igyekszik elsajátítani az ő nyelvüket, ezzel tiszteletet lehet kivívni. 2010-ben, mikor Afganisztánba érkezett, abban az évben indult meg az igazi forradalom az amerikaiak ellen. Ez annyit jelentett számukra, hogy sokkal több áldozat érkezett a kórházakba. A tálibok célpontja sosem a civil lakosság volt, de járulékos veszteségként elkönyvelték őket, ha úgy alakult, ők lettek a forradalom áldozatai. A munkája során Dejannak sokszor ki kellett járnia a falakon kívülre különböző gyűlésekre, de rajta kívül más nem hagyta el a kórház területét. Két autós konvojban utaztak át a törzsi területeken, ahol már jól ismerték őt, ezért az ellenőrző pontokon sosem volt semmi fennakadás. Persze előre mindig bejelentették, hogy mikor és hova utaznak. Volt kórházuk a tálibok területén, ezt ők engedélyezték a számukra, és utána használták is az ő egészségügyi infrastruktúrájukat. Az alapítvány működése főként a zentai fiatalemberen keresztül zajlott le. Az afgán kormánnyal és a tálib vezetőkkel egyaránt ő tárgyalt, és mindenkivel jóban kellett lenni. Ennek köszönhetően az év legnagyobb részét mindig külföldön töltötte, távol a szeretteitől.
Arról is beszélgettünk, hogy nem egyszerű összeegyeztetni ezt az életformát a családdal, hiszen Dejan rengeteget van távol. Valljuk be, senkinek se menne könnyen, de áldozatot hozott egy nemes cél érdekében.
– Amíg a gyerekeim kisebbek voltak, talán kicsit könnyebb volt elindulni itthonról, most már, hogy egyre nagyobbak minden küldetésre nehezebben veszem fel a hátizsákot. Skypeon beszélünk, amennyi csak lehet, de az mégsem egy személyes kapcsolat – fogalmazott Panić.
Dejan a tavalyi év nagy részét Sierra Leonéban töltötte, ahol egy baleseti sebészeten végzett munkát. Beszélt arról, hogy ez egy nagyon szegény ország, aminek a fő bevételi forrása a gyémántbányászat, a mezőgazdaság és egy kevés turizmus. Továbbá, igen alacsony az oktatás és az életszínvonal, sokan nem tudnak írni, olvasni, számolni. Ebből kifolyólag egy helyi szokás szerint a fiatal anyukák zsírszódát itatnak a gyermekeikkel, majd elviszik őket a kórházba, hogy megszabaduljanak tőlük, hisz nincs lehetőségük felnevelni. Úgy vélekednek, ha az egyik gyereken túladnak, akkor a másikat majd könnyebben felnevelik.

– Egészen más ez az ország mint az összes többi, ahol eddig jártam. 2010-ig polgárháború sújtotta ezt az övezetet, ami csak rontott a helyzeten. Különleges tény, hogy itt néha felüti a fejét az Ebola vírus. Legutóbb 2014-ben tört ki náluk ez a járvány, és akkor két kórházat nyitottunk ott, amiben csak Ebola vírussal fertőzött betegeket kezeltünk. Ebben az országban rengeteg különböző vírusfajta megfordul, ezért is voltak külön izolációs létesítményeink, ahová csak védőfelszerelésben lehetett bemenni. Itt megtanítottuk a helyi személyzetnek, hogyan kell szakszerűen fel és levenni a szkafandert, hiszen akkor fertőződhetünk meg legnagyobb valószínűséggel, amikor vesszük le a védőruhát. A cél mindig mindenhol az, hogy olyan szintre emeljük a helyi személyzetet, hogy a végén teljes mértékben át tudjuk adni nekik az irányítást – folytatta Dejan.
Arról is mesélt, hogy Sierra Leonéban is, úgy, mint Afganisztánban, többféle törzs él. A kórház vezetőinek ott is közös nevezőre kellett jutniuk a törzsfőnökökkel. Talán ott kicsit nehezebb is, hiszen sokkal primitívebb módon élnek az emberek, különböző összetákolt házakban laknak, nincs rendes ivóvíz-hálózat, és a gyógyítást sok helyen a mái napig sámánokra bízzák, és nem támaszkodnak a modern orvostudományra. Másképp is néznek az európaiakra, hisz ők fehér emberek egy fekete kontinens szívében. Az elején hatalmas bizalmatlanság fogadta az Emergencyt, nem értették a helyiek, hogy miért éri meg másoknak oda menni segíteni. Vajon mi hasznuk származik belőle, tehették fel a kérdést. Ám a hosszú évek kemény munkája meghozta a gyümölcsét, és most már megbíznak az idegen orvosokban is. Ezt egyrészt úgy érték el, hogy különböző törzsekből vettek fel személyzetet, és ezáltal könnyebben sikerült a kórháznak beilleszkedni az ottani közegbe.
Háborús orvosunk idén sem fog otthon pihenni, ugyanis amint megkapja a vízumot, indul Jemenbe, hogy az ottani kórház működését koordinálja és segítsen, ahol csak tud. Elmondása szerint most van a karrierje csúcsán, egy évtized tapasztalata áll mögötte, amit kamatoztatni fog a jövőben. Természetesen előbb- utóbb szeretne hazaköltözni szülővárosába, Zentára, de hogy az mikor lesz, azt ő maga sem tudja még.