2022. május 19., csütörtök

„Mindig készen kell állnunk”

Lackó Varjú Sára, a szabadkai oldal szerkesztője kapta a Magyar Szó feltörekvő újságíró-tehetségnek járó elismerést

Lackó Varjú Sárát, a lap szabadkai oldalának szerkesztőjét, újságíróját tüntette ki a szerkesztőség 2021-ben a Magyar Szó Feltörekvő Tehetség díjával. A díjátadó ünnepségen elhangzott Kabók Erika méltatásában ezt olvashatjuk róla: „legnagyobb értékének az újságírói kíváncsiságot és a téma iránti lelkesedését tartom, mert ebből fakadnak azután azok a személyes hangú, emberközeli riportok, amiben szerintem Sára a legjobb. Megértéssel, tisztelettel, esetenként csodálattal fordul beszélgetőtársaihoz. Riportjainak hangulata teszi felismerhetővé munkáját. Alaposság és igényesség jellemzi írásaitˮ.

Lackó Varjú Sára: Az újságkészítésre csapatmunkaként tekintek (Fotó: Ótos András)

Lapunk munkatársával a díj apropóján beszélgettünk.

Újságírói szakon végeztél az Újvidéki Egyetemen. Mikor ismerkedtél meg az újságírással, és mikor döntöttél úgy, hogy újságíró leszel?

– Kislány koromban nyaranta rendszeresen Újvidéken a nagynénémnél vendégeskedtem, aki akkor a Magyar Szó újságírója volt. Ilyenkor szinte naponta bementem vele a lap szerkesztőségébe, így már akkor megismerkedtem a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségével, és nagyon megszerettem azt a légkört, ami ott uralkodott, az újságírók és a szerkesztők munkája elvarázsolt. A középiskolai tanulmányaim végén az is megfordult a fejemben, hogy Szegeden fogok tovább tanulni, de úgy döntöttem, hogy itthon szeretnék érvényesülni, és az Újvidéki Egyem Bölcsészettudományi Karára iratkoztam be. Az újságírás mellett anglisztikára is jelentkeztem, de végül a zsurnalisztika szak hallgatója lettem. Mielőtt elkezdtem volna az egyetemi tanulmányaimat, jelentkeztem gyakornoknak a Magyar Szó szabadkai szerkesztőségében, és ekkor kezdtem belelátni a munkába. Ekkor tudatosult bennem végleg, hogy jól döntöttem, amikor a zsurnalisztikát választottam.

Munkatársunk Ökrész Rozáliától, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatójától vette át a díjat (Fotó: Ótos András)

Az egyetemen a rádiózásba és a televíziózásba is belekóstoltál, ráadásul jobbára szerb nyelven tanultál. Hogyan emlékszel vissza ezekre?

– A tévézés nagyon nem tetszett. Emlékszem, az egyik gyakorlatunk abból állt, hogy fel kellett vennünk egy felkonferálást. Annyira zavarban voltam a kamera előtt, hogy legalább negyvenszer kellett megismételnünk a felvételt. Már akkor biztos voltam benne, hogy nem fogok televíziónál dolgozni. A rádiózással más volt a helyzet, három hónapon keresztül a Szabadkai Rádió magyar szerkesztőségében gyakornokoskodtam. De valahogy mindig a nyomtatott sajtóban képzeltem el magam. Ez valahogy örök. Ami egyszer megjelenik nyomtatásban, azt kitörölni nem lehet. A jövő történészei száz év múlva azt fogják a kezükbe venni, amit mi tegnap leírtunk. Az egyetemre a magyar tannyelvű szakirányra iratkoztam be, de a legtöbb tantárgyat szerbül hallgattam. A beadandókat is jobbára szerbül kellett megírnunk, például a tényfeltáró újságírás tantárgyból is szerbül kellett leadnunk egy többoldalas írást. Emellett a szemináriumi dolgozatokat is szerb nyelven kellett prezentálnunk az évfolyamunk előtt. Ez kezdetben nagy kihívás volt számomra, de a negyedik évre már nem okozott gondot. Viszont azt vettem észre, hogy ez a magyar nyelv kárára ment. Időnként bedolgoztam ugyan a Magyar Szóba, de biztos vagyok benne, hogy a szerkesztők és a lektorok sok javítanivalót találtak az írásaimban. Amikor az egyetem után külmunkatársként dolgoztam a Magyar Szónál, el kellett telnie egy kis időnek, mire belerázódtam. Ekkor már sokkal több és felelősségteljesebb feladatot kaptam, mint korábban gyakornokként.

Milyen munkákat szeretsz újságíróként, és milyeneket szerkesztőként?

– Újságíróként szeretem a rutinmunkákat, és talán ellentmondásosnak tűnik, de szeretem a váratlan helyzeteket, feladatokat is, amikor valamilyen történés miatt ki kell menni terepre, amikor azonnal és gyorsan kell reagálni. Szerkesztőként más a helyzet, szerkesztőként egyáltalán nem szeretem a váratlan történéseket. Olyan típus vagyok, aki szeret előre tervezni. Amikor kineveztek a szabadkai rovat szerkesztőjévé, készítettem egy egyéves tervet, amit persze nem sikerült maradéktalanul követni, de biztonságot nyújt, hogy van valami előttem, amihez kapcsolódni tudok. Általában már reggel van egy elképzelésem arról, hogy mi kerül a másnapi oldalra. Ha lapzárta előtt jön egy váratlan esemény, akkor rövid ideig mérgelődök, azután pedig belevetem magam a munkába. Egy újságíró élete elég spontán, sosem tudhatjuk, hogy aznap éppen mi fog történni, így mindig készen kell állnunk.

Mennyire volt nehéz megszoknod azt, hogy újságíróból hirtelen szerkesztő lettél?

– Szerkesztőnek lenni nagy felelősség, és emiatt nehéz. Szerencsére, amikor szerkesztő lettem, sok tapasztalt szerkesztő munkatársam látott el jótanáccsal, és lát el a mai napig. Időnként ki szoktam kérni a tapasztaltabb kollégák tanácsait bizonyos kérdésekben. Minden szerkesztőnek más és más elképzelése van a rovatával kapcsolatban, emiatt nem minden esetben ugyanazt a döntéseket hozzuk vagy hoznánk meg. Jó néha más szemszögéből is megvizsgálni egy-egy kérdést. A szerkesztő munkája az olvasó számára láthatatlan, és ezzel nincs is baj, mert az újságkészítésre csapatmunkaként tekintek.

Az újságírói munka egyik fontos része a terepi munka (Fotó: subotica.com)

A Magyar Szó Tarka Világ című mellékletében saját rovatod van, amelyben a divattal foglalkozol, emellett a Vonalkód rovatban sorozatosan írsz a fogyasztóvédelemről. Honnan jött ezek ötlete?

– Az utóbbival kapcsolatban nem tudom megmondani, hogy miért engem kértek fel rá. Úgy érzem, nem vásárolok többet, mint a többi ember, nem tartom magam költekező típusnak, igyekszem racionálisan vásárolni. A rovatomban igyekszem tanácsokkal szolgálni az olvasóknak, szeretném felhívni a figyelmet a buktatókra, az igazságtalanságokra és bátorítani őket, hogy merjenek küzdeni ellene, ugyanakkor ezzel párhuzamosan szeretnék rávilágítani a környezetvédelem fontosságára is, mert minél többet vásárolunk, annál többet szemetelünk. Néha témahiányban szenvedek, de hogy ezt orvosoljam, gyakran beszélgetek bolti eladókkal, és gyakran olyan érdekességeket hallok tőlük, amiket azután fel tudok használni. A rovatban kihívást és egy lehetőséget láttam arra, hogy nagyobb gyakorlatot szerezzek a szubjektív műfajú írásokban. Az objektív műfajokban már otthon érzem magam, ott megvannak a szabályok, amiket be kell tartani, és minták alapján kell dolgozni, viszont a szubjektív műfajoknál nehezebb dolga van az embernek, mivel sokkal összetettebbek, mint mondjuk egy sajtótájékoztatóról szóló tudósítás. A divatrovat vezetéséről pedig a szerkesztővel közösen állapodtunk meg. Korábban befejeztem egy stílustanácsadói képzést, és közelebb kerültem a divat megértéséhez, illetve az öltözködési stílusokhoz, a színek világához. A stílustanácsadói képzésre azért is jelentkeztem, hogy megtudjam, nekem mi az, ami jól áll, vagy mi az, ami kevésbé. Megtanultam varrni is, és egyedi ruhákat akartam készíteni magamnak. Mindez szerepet játszott abban, hogy a divatrovatba is írjak. Nem követem a divatot, és itt vissza kell utalnom a fogyasztóvédelemre, ahol a környezetvédelmi szempontokat is igyekszem figyelembe venni. Nem egészséges az a mennyiségű ruha, amit a divat miatt legyártanak, mert ezeknek jelentős része az erdőkben, vizekben, sivatagokban végzi. A rovatomban  inkább tanácsokat szeretnék adni az olvasóknak, hogy a már meglévő ruhatárukból hogyan kombinálják a darabokat, hogy a ruhavásárlást befektetésszerűen végezzék, hogy például olyan kabátot vegyenek, ami mindig jól áll, és mindig divatban lesz, tehát klasszikus darabokat vásároljanak, amikkel hosszú távra is tudnak tervezni.

Szabadidődben mennyire vagy újságíró, szerkesztő?

A sajtótájékoztatókról szóló tudósítások pontos szabályok tiszteletben tartásával születnek meg (Fotó: subotica.com)

– Szerintem egy újságíró a nap 24 órájában újságíró. Ha a hivatásának érzi, akkor mindig és mindenhol, folyamatosan figyeli, hogy mi az, amiről írhat. Sokszor még az ismerősök is javasolják neki, hogy miről kellene írnia. Képletesen szólva a téma mindig szembe jön velünk az utcán. Amikor meglátok valamit, amiről úgy érzem, foglalkozni kellene vele, azonnal leírom, hogy ne kelljen mindent észben tartanom. A jegyzetfüzetem mindig nálam van, mert szeretem leírva látni a dolgokat. A sajtótájékoztatókon is figyelnünk kell arra, hogy milyen témának tudnánk jobban utánajárni, és az egyéb médiaházak képviselőivel is tartanunk kell a kapcsolatot, mert a velük való beszélgetések során is témaötletekhez juthatunk.

Végezetül fel tudnál eleveníteni egy-két általad készített emlékezetes riportot, interjút?

– Leginkább a tényfeltáró műfajt kedvelem, de az ilyen írásokra a sok napi munka mellett, kevés idő és lehetőség van. Ilyen műfajú írásom volt például az, amikor a szabadkai kórházban felszolgált ételekről írtam, összehasonlítva más országok állami egészségügyi intézményeinek menüjével. Vagy amikor az után kutattam, miért van tele a városközpont szeméttel este nyolc óra után. Az interjúim közül az egyik legemlékezetesebb egy olyan szabadkai édesanyával készült, aki szerint a kilencvenes években ellopták az újszülött ikerbabáit a Szabadkai Közkórházból, és akinek az orvosok azt mondták, hogy az ikrek halva születtek. A szakmában sok szomorú sorssal találkozunk, talán egy idő után meg is keményedünk egy kicsit, de ez a történet nagyon megérintett és hetekig a hatása alatt voltam. Egy másik érdekes interjúalanyom egy olyan férfi volt, aki a halálsoron lévő sorozatgyilkosokkal levelezik. Furcsa volt számomra, hogy miért tesz valaki ilyet, amikor megannyi dokumentumfilm és -sorozat foglalkozik ezekkel a súlyos bűncselekményeket elkövető személyekkel. A Hétvége rovatban és a Magyar Szó Zúgtak a harangok című kiadványában megjelent írásom elkészítése is érdekes volt a számomra. A szabadkai valamikori Sissi-szobrokról készítettem egy írást. Több történészt, köztük Patyi Szilárd kollégámat kértem meg, hogy irányt mutasson a források felkutatásához.