2022. május 20., péntek

Lehetségig éltetni kötelesség!

„Ha a magyar kultúrára gondolok, akkor elsőnek nem a matyó hímzés, a busójárás vagy a Himnusz jut az eszembe, hanem egy jóval tágabb fogalom, amelyben mindezek mellett ugyanúgy helyet kap a Macskafogó rajzfilm, egy Ferenczy Károly-festmény, a budapesti romkocsmák, vagy akár a Filatorigátnál található graffitifal” – fogalmazott az egyik ismert utcaművész, amikor valamelyik magyarországi lap munkatársai arról kérdezték, mit jelent számára a magyar kultúra. Egy másik megkérdezett ugyanakkor, aki nem mellesleg drámaíró, úgy vélekedett: „A kultúra nemcsak a műalkotások összességét jelenti. Sőt, szerintem a kultúrának nincsenek éles határai, hiszen abba beletartozhat bármi. Az élet bármely területe. A kultúra inkább egyfajta »közös érzékszerv«, egy olyan keretrendszer, amely segít megérteni a másikat.” Egy harmadik megkérdezett, aki grafikusként és bloggerként dolgozik, válaszában a kultúra fogalmának szubjektív jellegét emelte ki: „Minden, ami körülvesz minket, a kultúránk része: minden, amit látunk, hallunk és olvasunk. Sőt, mi magunk is alakítjuk a kultúrát, azzal, hogy nap mint nap döntéseket hozunk, és alkotunk. Persze, lehet különbséget tenni magas-, tömeg- és trashkultúra között, azonban ezek a területek egymást is befolyásolják, és egy eklektikus egységet hoznak létre.”

Akár egyetértünk az általuk megfogalmazottakkal, akár nem, kétségtelen, hogy a kultúra olyan fogalom, amellyel a mindennapok során vajmi keveset foglalkozunk, kiváltképp ahhoz képest, hogy milyen óriási szerepet betölt az életünkben, nemcsak abban az esetben, ha kifejezetten ezzel a területtel foglalkozunk, hanem akkor is, ha azt gondoljuk, nekünk aztán semmi közünk hozzá, merthogy igenis van közünk hozzá, magunkban hordozzuk, belőle építkezünk, sőt tovább is adjuk, a kérdés csupán az, hogy milyen módon, milyen eszközökkel, illetve milyen mértékű tudatossággal tesszük ezt.

Arra ugyanis nemcsak különféle tanulmányainkból, hanem saját tapasztalatainkból is emlékezhetünk, milyen sokféle kultúrafogalom, illetve kultúrafelfogás él körülöttünk. Az egyik legáltalánosabb és legelfogadottabb közülük talán az, miszerint a kultúra egy csoport által megőrzött értékek, követett normák és létrehozott anyagi javak összessége, amelyek értelemszerűen csoportonként, vagyis társadalmanként eltérőek, és ez eredményezi egyebek mellett az általunk megélt és oly nagyra tartott kulturális sokszínűséget is. Nem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk arról sem, hogy a kultúra soha nem tekinthető statikus jelenségnek, hiszen az emberiség története során állandó változás jellemezte és jellemzi ma is, amit az adott társadalom fejlettsége, berendezkedése, objektív valósághoz való viszonya, illetve mindezeknek a folyamatos változása is jelentős mértékben befolyásol.

Fotó: Gergely Árpád

Még napjainkban is sokan idézik Taylor meghatározását, aki szerint a kultúra az a komplex egész, ami magába foglalja mindazt a tudást, hiedelmet, művészetet, erkölcsöt, törvényt, hagyományt és minden egyéb képességet, illetve szokást, amit az egyén a társadalom tagjaként sajátít el, ugyanis voltaképpen ez tekinthető a modern kultúrafogalom első megfogalmazásának, egyesek szerint inkább csupán előzményének, ez azonban a lényeg szempontjából talán kevésbé fontos, sokkal jelentőségteljesebb az, hogy mindez igen meghatározó volt a kultúra fogalmának modern értelmezésében, hiszen később is sokan indultak ki belőle, amikor saját kultúrafogalmukat fogalmazták meg, köztük például az a Józsa Péter is, aki szerint a kultúra mindazon ismeretek, értékek, reflexek, viselkedési modellek és sémák, szokások és hiedelmek összessége, amelyeket az egyén az őt felnevelő közegben, a szocializáció során részint megfigyelhető, részint észrevétlen módon elsajátít.

Mindezen folyamatok értelemszerűen teljességgel elképzelhetetlenek a kommunikáció nélkül, amelynek segítségével a kultúra mindenkori tartalmát – fogadjunk el bármit is abba beletartozónak – egyrészt az egyén elsajátíthatja, másrészt az egyik generáció a másikra, a soron következőre, vagy éppen az azt követőre hagyományozhatja. Mindennek a jelentőségét jól jelzi, hogy egyes kutatók csaknem azonosítják egymással a kultúra és a kommunikáció fogalmát, köztük például maga Lotman is, aki szerint a kultúra valamennyi nem örökletes információ, valamint az információ szervezési és megőrzési módjainak az összessége, márpedig ha ezt vesszük alapul, akkor azt láthatjuk, hogy a két felvázolt kultúrafogalom milyen kiválóan összekapcsolható egymással, mégpedig olyan módon, hogy ha egyrészt a valamennyi nem örökletes információt kiegyenlítjük az ismeretek, értékek, reflexek, viselkedési modellek és sémák, szokások és hiedelmek összességével, másrészt pedig az információ szervezési és megőrzési módjainak összességét kiegyenlítjük azzal a momentummal, hogy az egyén az őt felnevelő közegben részint megfigyelhető, részint észrevétlen módon sajátítja el a kultúrát, akkor mindebből jól látszik, hogy a kultúra és a kommunikáció teljességgel elválaszthatatlanok egymástól, hiszen ha a kultúra egy adott pillanatban az emberiség birtokában levő információhalmazt jelenti, akkor a kommunikáció annak megőrzését és továbbadását öleli fel, vagyis a kommunikáció ilyen értelemben magának a kultúra hordozójának tekinthető.

És talán éppen ez az, ami miatt napjainkban fokozott felelősség hárul ránk, huszonegyedik századi, kiváltképp, kisebbségi sorban élő emberekre, hiszen kultúránk továbbadásához olyan tudással és tapasztalattal kell rendelkeznünk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy megkülönböztessük a jót a rossztól, a szépet a csúnyától, az értékeset az értéktelentől, még akkor is, ha meggyőződésünk, hogy nem kell határokat szabnunk a kultúránknak, illetve ha azt a maga gazdaságában, sokszínűségében – vagy ahogyan az egyik válaszadó fogalmazott – eklektikus egységében tudjuk a legmélyebben, a legteljesebben, a legtökéletesebben megélni.

A kultúránk megőrzéséhez és továbbadásához szükséges feltételek megteremtésében mindennek tükrében napjainkban minden kétséget kizáróan mind nagyobb szerep jut a helyi értékek feltárásának és minél szélesebb körben való megismertetésének, ugyanis egyebek mellett talán éppen ezek lehetnek azok, amelyek jelentős mértékben hozzájárulhatnak a felnövekvő nemzedék saját arculatához, önazonosságához és kulturális örökségéhez való kötődés erősítéséhez, ami egyebek mellett azért tekinthető rendkívül fontosnak, mert nélküle aligha értethetjük meg velük és aligha érthetjük meg mi magunk is, hogy – ha már a magyar kultúra napja alkalmából a Himnusz alkotója előtt tisztelgünk –, miért annyira fontos, hogy amiként idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség, úgy idegen kultúrákat ismerni is szép, a hazait azonban – Kölcsey után szabadon – lehetségig éltetni kötelesség.