2022. május 19., csütörtök
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Nemes szakmát nem es fizetik”

A vajdasági fiatal népzenészek lehetőségeiről a Junior Prima díjas Cseszák Zsomborral beszélgettünk

Egy borongós, inkább őszi, mint téli nap reggelén Óbecsére igyekszünk a kollégámmal, Ótos Andrással. Célunk a Cseszák család otthona, amely egy nyugodt utca vége felé sejlik ki a fák takarásából. A kapuban a reggelire érkező édesapa, László fogad bennünket. Kisvártatva a vajdasági népzenei élet legfrissebb büszkesége, Cseszák Zsombor is megjelent az ajtóban. Azonnal tegezzük egymást, hisz ismeretségünk a népzene iránti szeretetben csírázott. Hegedűvel botorkáló kisfiúként emlékszek rá, ahogyan az M Stúdió előcsarnokában keresi a helyét. Hallgatag, ám annál harsányabban zenélő fiatalként is ott van a vajdasági nagyzenekar tagjai körében, és végül a Fokos zenekar sikertörténetében is feltűnik. 28 évesen pedig már kezében tarthatja az ifjú tehetségek egyik legkiemelkedőbb elismerését: október elején ugyanis a népművészet és közművelődés kategóriában Junior Prima díjas lett.

Díjkiosztón a családdal
Díjkiosztón a családdal

Egy hétig eufóriában teltek a napjaim, ugyanis arról sem tudtam, hogy valaki jelölt a díjra. Mivel telefonon nem értek el, így a leküldött e-mailből értesültem az örömhírről. Elkezdtem olvasni, hogy „Kedves Junior Prima díjasaink…”, és nem akartam hinni a szememnek. Kétszer-háromszor végigolvastam a levelet, mire tudatosult bennem a tartalma. Apu akkor is épp hazajött a munkáról reggelizni, kijöttem a szobámból a nappaliba, majd neki és anyunak is felolvastam.

Bennünket is váratlanul ért a hír. Tudtuk, hogy megérdemli, de ez egy akkora elismerés, amely nem kopogtat be mindenki ajtaján. Elsősorban neki jár, de nekünk is megtiszteltetés – hangsúlyozza Cseszák László, Zsombor édesapja, és már magyarázatot is fűz állításához: – Feleségemmel Szabadkán kezdtük el életünket, ahol a Népkörben táncoltunk, muzsikáltunk. Három év múlva visszatértünk Óbecsére, és tánccsoportot vezettünk, amelyben többek között Kisimre Szerda Anna is megtette az első lépéseket. Mindig is a zene világában mozogtunk a feleségemmel, aki tanítónőként is szorgalmazta a magyar népzenét és táncot. Így később a gyerekeink is valahogy belenőttek ebbe az életformába.

Nem volt kire hagyni őket… – csatlakozik a beszélgetéshez Julianna, Zsombor édesanyja. – Míg dolgoztunk, addig vigyáztak rájuk édesanyámék, de a táncpróbákra már magunkkal cipeltük Balázst, Boglárkát és később Zsombort is. Ő ugyanis 12 évvel fiatalabb a legidősebb bátyjától, így őt már inkább az idősebb testvérei hurcolták magukkal. Táncolgattak, futkároztak és megszerették.

Nem volt ez azért annyira sima ügy – cáfol rá Zsombor édesanyjára. – Beírattak néptáncra, ahol nem is táncoltunk, hanem gyerekjátékokat játszottunk. Számomra ezek már unalmasak voltak, így sokszor ellógtam a próbáról – vallja be töredelmesen az ifjú. – Később elárultam, hogy mi a problémám, és átraktak a nagyobbak közé. Nos, onnantól kezdve ott is ragadtam: sokáig táncoltam a Szelence táncegyüttesben is. Ekkor már Balázs bátyám a párjával, Anikóval néptáncot oktatott Törökbecsén, majd később az itteni csoportokat is átvették Kisimre Árpádtól és Pannától.

Zsombor elmeséli, hogy a Szelence néptánccsoport fiú tagjaiból ma már zenészek lettek, és zömében így folytatták a munkát a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben. Abban, hogy ő hegedűt ragadott a kezébe, nagy szerepe volt Csonka Ferencnek – állítja a fiatal zenész.

Feri már akkor is nagy virtuóz volt. A játéka egyszerűen magával ragadott, és ez afelé irányított, hogy én is megpróbálkozzam a hegedűjátékkal. Zeneiskolába nyolcévesen kezdtem járni Skrabány Márta tanárnő diákjaként. Nála nagyon jó technikai alapot sajátítottam el, ami a klasszikus hegedűjátékot illeti. Az első Szólj, síp, szólj! vetélkedőmre pedig Balázs készített fel. Mindhárman befejeztünk ugyanis alapfokú zenei képzést: bátyám szintén hegedült, nővérem pedig zongorázott. Ez nálunk családi vonás: anyum is hegedül, apum pedig harmonikázik. Elkerülhetetlen volt hát, hogy az alapfokot én is elvégezzem… Bár elég sokszor ki akartam iratkozni – vallja be kuncogva Zsombor. – No, nem azért, mert a családom erre kötelezett, vagy elvárta volna, hogy befejezzem. Az ok inkább az volt, hogy nem találtam meg magam a klasszikus zenében. Fordulópont volt, amikor a Balázs népdalokat kezdett el nekem tanítani hegedűn. Főleg később, amikor már élveztem is a zenélést, és egyre több felvételt fedeztem fel. A hegedülést igazából a népzene révén szerettem meg, és ennek köszönhetően kedveltem meg később a klasszikus zenét is.

Kérdésemre Zsombor elmondja, hogy a kezdetektől az együtt muzsikálás örömének hódol.

Önálló koncert Budapesten a Hagyományok Házában (Fotó: Magyar Állami Népi Együttes zenekara, Fokos zenekar)
Önálló koncert Budapesten a Hagyományok Házában (Fotó: Magyar Állami Népi Együttes zenekara, Fokos zenekar)

A népi zenekarokban tapasztaltam meg ennek varázsát: a hegedű mindig társul a brácsával, bőgővel, cimbalommal, klarinéttal. Gyerekként lehetőségem volt együtt muzsikálni a Csalóka és a Juhász zenekarokkal is. A vetélkedőkön, találkozókon magával ragadott a táncházak hangulata is: beálltam a nagyok mellé úgy, hogy igazából két jó hangot sem tudtam kicsalni a hegedűből. A sokadik alkalommal valami azért ragadtam rám, és idővel egyre több. Nyolcadikos voltam, amikor György Józseffel, aki szintén hegedült, szövetkezni kezdtünk. Szabó Árpád akkoriban óraadóként dolgozott az óbecsei zeneiskolában, és addig csűrtem-csavartam a szálakat, hogy a Joci brácsázni kezdett mellettem, Jovánovity Pétert pedig berántottuk bőgősnek. Hárman alapítottuk meg a Csikós zenekart, amellyel a Szólj, síp, szólj!-on debütáltunk, és nyertünk egy arany oklevelet. Ezután a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén is folytattuk a sikeres bemutatkozásokat, ahol szólistaként is rendszeresen megmérettettem magam. Igazából az építő jellegű kritikákért mentem, amelyek a további fejlődésemet szolgálták. A dicséret természetesen mindig jólesik az embernek, de tudatosítani kell magunkban, hogy a vetélkedők elsődleges célja a további fejlődés ösztönzése. Ezt tapasztaltam a balatonfüredi vagy a kecskeméti prímásversenyeken is. Eleinte többnyire különdíjasként tértem haza, de a tanácsok megszívlelésével egyre több elismerés ért.

Időközben a háromtagú Csikós zenekarhoz csatlakozott Szerda Balázs, majd György József távozását követően Csonka Balázs és Sterbik László is elkezdett velük muzsikálni. A kezdeti fellendülést sajnos lanyhulás követte, így egy idő után újraalakították az együttest, immár Fokos zenekarként – meséli a bandázás történetét Zsombor, aki az újonnan alakult formáció kezdeti összetételében még nem zenélt.

Akkoriban idősebb zenészekkel zenéltem. Ez egy nagyon hasznos időszak volt számomra, mivel rengeteg tudást szívtam magamba a tapasztaltabbaktól. Mindig mondják, hogy ha lehetőség van rá, akkor tőlünk jobbakkal zenéljünk együtt: abból ugyanis nagyon sokat lehet tanulni. Később újra együtt zenéltem a Fokossal is, mert úgy alakult, hogy vagy én hívtam magam mellé őket kíséretnek, vagy ők engem prímásnak. Népzenész körökben sokszor kötetlenül alakulnak a formációk, mert az együtt muzsikálás hangulata mindent felülír.

Manapság Zsomborral egyébként elég nehéz találkozót egyeztetni. Ezt személyesen is tanúsíthatom, hisz a beszélgetésünket is egy félig szabad délelőttjére időzítettük. A hétvégét betöltő fellépései mellett ugyanis hétfőtől csütörtökig Budapesten tartózkodik, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei tanszékének hallgatója.

Népi hegedűművész- és népi cimbalomművész-tanár szakirányon vagyok ötödéves hallgató. Már a középiskola választásakor is azon gondolkodtam, hogy zenei irányon haladok tovább, de végül mégis az óbecsei gimnáziumban kötöttem ki. A befejezését követően viszont eltökélt szándékom volt bejutni a budapesti egyetem népzenei szakára. Az első kísérleteimnél már kiderült, hogy elég sok elméleti hiányosságom van, amelyekkel a középszintű zeneiskolát végzettek rendelkeznek. Nem mellesleg Magyarországon a Kodály-módszer alapján tanítanak, és komoly elméleti tudást fektetnek le már középfokon is. Nálunk viszont elég gyenge a szolfézs és a zeneelméleti oktatás: sokszor az alapszintű skálázást, a kvint- és kvartköröket is ördögtől valónak tapasztalják meg a tanítványok, pedig nem kellene, hogy így legyen. A hiányosságok ellenére kitartottam, tanultam, és addig felvételizgettem, míg végül sikerült.A koronavírus megjelenéséig Zsombor albérletben lakott a magyar fővárosban, ám az utóbbi másfél évben inkább barátoknál éjszakázik. A járványhelyzetben ugyanis kiszámíthatatlanná vált, hogy mikor tartanak hagyományos, is mikor online órákat a tanárok.

A múlt félév szörnyű volt nemcsak nekünk, hanem a tanárainknak is. Az online világ nem a zenész étere. Bár felsőbb évesként számomra nem okozott annyi gondot, mint amennyit emiatt szenvedtek a fiatalabbak. Képernyőn keresztül nem lehet megigazítani a vonót tartó kezet, és szorítani egyet rajta, amikor téved. A hangszertanulás folyamán nélkülözhetetlen a személyes kontaktus. A magyar népzenében pedig mindez hatványozódik. Az eredeti felvételek hallgatása ugyan nem függ helyszíntől és kontaktustól, de a megfelelő tanárok felgyorsítják azt a technikai fejlődést, amely lehetővé teszi a minél hitelesebb megszólalást. Ők ugyanis már évtizedekkel ezelőtt jártak gyűjteni, és nekik még lehetőségük volt személyesen találkozni az adatközlőkkel. Nekünk már tőlük kell ellesnünk az általuk megőrzött hitelességet.

Zsombor az idén a diplomakoncertjére is készül, amelyen mindkét hangszeren bemutatkozik: a hegedű mellett ugyanis az elmúlt 6-7 évben a cimbalom szerelmesévé is vált.

Mindig is elvarázsolt a hangja. A magyar zongorán dallamot is lehet játszani, akkordok is kicsalhatóak belőle, ritmus is rejlik benne. Szólóhangszerként éppoly csodás, mint kíséretként. Igazából benne van az egész zenekar.

Nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek: vajon akkor is ilyen varázslatos az imádott hangszer, amikor teljesen lehangolódik? Zsombor csak egy nevetéssel válaszol csipkelődésemre: karban kell tartani – teszi hozzá a tanárok bölcsességével. Idehaza ugyanis már több mint tíz éve tanít: elsősorban az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben, ahol a pár éve megalakult Csermely zenekarral foglalkozik, de tavaly óta négy cimbalmos növendéke is van. A Forrás Magyar Népművészeti és Kulturális Oktatóközpont által ugyanis lehetőségük volt pályázni népi hangszerek vásárlására, illetve a népzenei oktatás támogatására is. Zsombor tehát jelenleg a zenélésből próbálja fenntartani magát. Óhatatlan hát a feléje intézett kérdés: meg lehet ebből élni?

Meggyőződésem, hogy ha az ember bármilyen területen magas minőséget képvisel, annak mindig van piaca. Nyilván szükségesek a kapcsolatok is, hogy megfelelő időben megfelelő helyen legyen, de igazából a zenélésben is az a legjobb reklám, ha a megrendelő elégedett. Idővel nyilván én is számítok arra, hogy a havi biztosat egy tanári állással alapozom meg, az előadóművészettel pedig a megélhetést biztosítsam. Ezt a példát látom a tanáraimtól is. Szokták is mondani, hogy „nemes szakma, de nem es fizetik”. Idehaza azon dolgozunk, hogy lehetőséget teremtsünk a fiatal, magasan képzett népzenészeknek arra, hogy ha vissza szeretnének térni a magyar metropolisz forgatagából, akkor Vajdaságban is boldoguljanak. A Hagyományok Háza Hálózat által, illetve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet keretében is rendszeresen indulnak olyan képzések, amelyeken képzett hazai oktatókat alkalmaznak. Ennek köszönhetően egyre több vonószenekar alakul Vajdaságban. Jó lenne, ha a jövőben el lehetne érni, hogy a tanítványaink államilag elismert oklevéllel is rendelkezzenek arról, hogy elsajátították egyik vagy a másik magyar népi hangszer alapjait. Az intézményesítéssel a képzett tanárok helyzete is javulna – véli Zsombor, aki szerint a diplomahonosítás, illetve a hivatalosan elfogadott tanterv hiányában területeinken a gyakorlatban nagyon nehéz megvalósítani az elméletileg biztosított lehetőségeket.

Személy szerint nagyon szeretném idehaza megcsinálni a szerencsémet: itt szeretném folytatni azt a munkát, ami mára már életformámmá vált – szögezi le az ifjú virtuóz a beszélgetésünk végén.