2024. április 20., szombat

Koloniál fotelek

Minden reggel korán kelt, nála korábban csak a felette lakó család, mert azok ahányan voltak, annyifelé mentek dolgozni meg iskolába. Őt nem zavarta a hajnali lábdobogás, vízcsurgatás, ajtócsapkodás. Fél éve lakott ebben az emeletes házban, és elégedett volt.
 – Gizike született optimista – mondta neki a közös képviselő, amikor először behívta a másfél szobás összkomfortba. Nem fognak tán a liftajtó mellett beszélgetni! Megkínálta a bajszos kis embert egy korty házi szilvával, aztán eltette az üveget. Volt még pogácsa, azt porcelán tányérra rakta, szalvétát is tett a konyhaasztalra. Kifizette a közös költséget, szólt, hogy kicsit szorul a konyha ablaka, ennyi volt. Aztán nem sokszor látta, biztos sok az intézkedni valója, de az ő ablaka még mindig szorult.
Múlt héten a felső szomszédnak elmondta, együtt mentek fel a liften, nem akart olyan sülthal módjára szó nélkül állni, ez meg olyan semleges témának tűnt. Meglepődött, amikor este hétkor beállított, csiszolt rajta egy kicsit, és már nyílt-csukódott, mint a parancsolat. Egy percre még le is ült, a buktából kétszer vett, közben elmesélte, hogy mérnök, de az apja ezermester volt, ő meg sokat ellesett tőle meg a nyári munkákon különböző gyárakban. Majdnem mindent megcsinál otthon. Hozzájuk még mesterember nem tette be a lábát. Ő meg helyeslően bólogatott, és becsomagolta a megmaradt buktákat a gyerekeknek.
Persze nem lehetett olyan szerencséje, hogy a közvetlen mellette lakó család is ilyen rendes legyen, az már túl sok lett volna a jóból. Egy mogorva házaspár meg egy neveletlen kamaszlány, ennyit tudott meg róluk négy hónap alatt, később költöztek ide, mint ő. Amikor pakoltak, a férfi odadörmögött valami köszönésfélét, a nő meg tüntetően úgy tartott egy ronda cserepes virágot, hogy eltakarja az arcát. Amúgy csendesek voltak, nem hallatszott ki azoktól egy mukkanás se. Néha már aggódott értük, de persze nem volt bajuk hála az égnek, csak olyan maguknak valók voltak. Azt a nyakigláb lányt meg sose látta másként, mint fülhallgatóval, feszt bömbölhetett a fülébe a zene, meg rágózott. Egy pénteki nap együtt léptek ki a sarki boltból, s láss csudát, szó nélkül kivette a kezéből a két megtömött szatyrot, vitte, az emeleten megvárta, amíg kinyitotta az ajtót, és betette a folyosóra a pakkot. – Csókolom – morogta kicsit durcás hangon, s őt nagyon meglepte, ahogy jobban megnézte, milyen szép kék szeme van. Azóta se találkoztak. Néha látta az ablakból, hogy mindig egyedül jön haza az iskolából, soha egy barátnő vagy pláne fiú nem kísérte. Egy ilyen nagy házban sokféle család összejön, véletlenül. Olyan, mint amikor náluk apuka kártyapartit rendezett, ő meg csendesen ott ült a sarokban, és figyelte, ahogy játszanak. – Sok minden az első leosztáson múlik – magyarázta Jenő bácsi, aki cipész volt, és mindig finom bőrszag lengte körül. – Ha nagyon jó lapok jönnek, azzal lehet kezdeni valamit, ha rosszak, azzal is – és harsányan nevetni kezdett, jó viccnek tartotta. Így volt ő a lakókkal, volt, akiket csak látásból ismert, vagy épp csak köszöntek egymásnak. Andrásékkal, az emeleti mérnökékkel többször beszélgetett már, sőt egyszer lehozták a 3 éves Csengét, hogy ugye őrzi egy fél óráig, amíg elszaladnak kocsival a fiúkért? Szívesen vállalta, aranyos kis portéka volt, csak ült a sámlin csendesen, és ringatott az ölében valami csúf plüss szörnyeteget, de nem tudta kinézni, miféle jószág. Vaníliakrémet csinált neki, abból óvatosan elkanalazott egy kistányérral. Amikor érte jöttek, megköszönték a szívességét, és már mentek is. Állandóan sietnek ezek a fiatalok – csóválta a fejét. Ő nyugodt volt mindig, nem olyan rohangálós fajta. Türelmesen várta azt is már több mint nyolc hónapja, hogy a két koloniál fotelt zöld bársonnyal áthúzva elhozzák ide, az új lakásba. Nagyon hiányzott az erkélyes szobából, olyan üresnek tűnt így. Ezt a két darabot választotta a régi lakásból, a könyvekből a klasszikusokat, meg egy sötét olajképet. A többit odaadta az öccsének.
 Szép volt a két fotel, csak kopott, ezért akarta áthúzatni, és zölddel, mindig szerette ezt a színt. Szerdát mutatott a naptár, amikor négy markos férfi felhozta a bútort, mert a liftet erre nem lehet használni.
 A szomszédból pont akkor lépett ki Roxi, mert így hívták a mindig sértődött képet vágó kamaszt, ezt is véletlenül tudta meg, amikor az anyja kiabált utána. Micsoda név ez, csóválta akkor a fejét, nem csoda, hogy olyan kis undok.
Aztán a lány csak állt ott, fogta a kilincset, még rágózni is elfelejtett, és tágra nyílt szemekkel nézte az erőlködő férfiakat, akik közül a legfiatalabb rákacsintott, de tudomást se vett róla. Egy ősz hajú férfi irányította őket, karján kidagadtak az izmok, kék tetovált kígyó tekergett rajta. A lány meg jó hangosan azt mondta, hogy óvatosan vigyék be az ajtón, nehogy baj érje a politúrozást. Majd megkérdezte tőle, hogy a helyet kijelölte-e már a szobában, és úgy intézkedett, olyan határozottan, hogy ő meg se szólalt. Akkor se, amikor az előre kikészített összeget odaadta nekik, aláírta az elismervényt, és úgy ment be a szobába, mint aki itthon van.
Aztán bent óvatosan levette a nejlont az egyikről: – Chesterfield stílusú koloniál fotel – suttogta.
Ránézett, a szeme csillogott, mosolygott, csak úgy dőlt belőle a szó, hogy imádja a régi bútorokat, restaurátor akar lenni, és esze ágában sincs semmi olyan foglalkozáshoz, amit bárki is rá akar kényszeríteni. Az ajtóból visszafordult, és elpirulva megkérdezte:– Ugye Gizi néni, néha átjöhetek hozzájuk? – és ránézett a két koloniál fotelre.
Gyönyörű zöld bársonyukon megcsillant az ablakon beszökő napsugár.
Ő meg mosolyogva bólintott.