2022. május 23., hétfő

Az idő mérlegén

ELSZÁMOLÁS. Szavazások. Szerkesztőségekben. Az egyiken – lévén addig döntetlen az eredmény – az én voksom mozdítja el az ingát; ahogy a kezemet felemelem, eldől, maradhat-e az illető a posztján. Akkor még csupán újságíró-gyakornok voltam, az állásom tehát ideiglenes (néhányan a szavazati jogomat is kétségbe vonták). Sejtettem viszont, hogy a személynek az élete, aki esetében most véleményt mondunk, gyökerestől megváltozhat. De mérlegelésre nincs idő. Különben is, fiatal korban az ember könnyebben túlteszi magát az ilyesmin.

A másik esetben ülésvezető voltam. A vita elnyúlt, a felszólalások eléggé egybehangzóan minősítették a „vádlottat”, aki, érezvén a „végveszélyt”, minduntalan szót kért, újabb bizonygatásokba bocsátkozva (a szokásosan kissé izgága modorában), ám ezzel csak tovább rontott a helyzetén.

Mindkét esetben elítélő döntés született.

Hosszú éveken át egyikőjükkel sem találkoztam. Talán valami rendezvényen aztán az egyikkel mégis. Akit akkor leváltottunk. Megöregedett – állapítottam meg magamban, amint lassú léptekkel felém közeledett. Mosolygott, szinte barátságosan, a tekintetében nem fedeztem fel semmiféle neheztelést. Néhány udvarias mondat után rákérdezett: – Azért az nem egészen úgy volt, ugye?

Annyit érzékeltem, hogy ebben az elfáradt szervezetben pislákol még a remény, megfordítani a múltat, eltörölni a sérelmet. Ott állt tehát előttem, és várta a választ.

Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy akkor helyesen döntöttem, jól szavaztam. Most mégis bólintottam. – Igen – mondtam ki nagy nehezen.

Megenyhült. A legszívesebben talán átölelt volna. Meghajoltunk, kezet ráztunk – aztán átsétált egy társasághoz a hatalmas terem másik oldalára.

A sors úgy hozta, néhány nap múlva összefutottam a másik „kliensemmel” is. Akit kizártunk. Amúgy is mozgékony járása időközben mintha felgyorsult volna – szóval a semmiből bukkant fel előttem, az utca zajos forgatagában. Hadonászva magyarázott, mivel foglalkozik mostanában, megannyi felkérésnek próbál eleget tenni. Némi szünet után aztán ő is feltette a kérdést: – Az a szavazás nem volt egészen szabályos, valamint külső érdekek is közrejátszottak, ugye? Meg féltek az emberek kiállni mellettem, ne is szépítsük a dolgokat…

Kémlelően figyelte az arcomat, várta ő is a választ.

Hát, hogy is volt az az egész, tényleg… Mert néhány részletben valóban az igazat mondta, csakhogy az idő tájt arról úgy még nem lehetett beszélni.

– Akkor minden más volt, ma bizonyára másként mérlegelnénk – mondtam végül.

– Hát ez az, hát ez az! – szakad fel belőle rekedtes hangján és szinte önfeledten ez a néhány szó. S az arcának mély ráncai is szinte már-már kisimultak a megjelenő mosoly lágy cirógatásától. Elrohant. Csak később tudatosult benne, hogy faképnél hagyott, karjával akkor a repülőgép propellerének gyorsaságát felülmúlva integetett még, a mozi épületét éppen elhagyva, már a sarokhoz érve.

Soha később nem találkoztunk. Mindketten halottak, már jó ideje. Az elszámolás megtörtént, részemről pont került mindkét ügy végére. Ha lehet egyáltalán az ilyen dolgokat lezárni. Bölcsebbnek tűnik végül inkább idézni kitűnő prózaírónk egyik könyvének címét: Ítélet nincs.

MUNKÁRA FEL! Az állatvilágban a szorgalomnak számtalan példájával találkozhatunk. Itt vannak mindjárt a hangyák. De milyen oltószerrel fecskendezték be őket, hogy megállás nélkül serénykednek? Ki hajtja őket? És az embert? Akár lustálkodhatna is, de ő szintén tenni akar. Az állattól talán mindössze abban különbözik, hogy a szépen sikerült munkájában örömét is leli. Ha mondjuk a barázda egyenesre sikeredett, nem girbegurbára. Munkája pedig mindenekfelett hasznos is. De mondjuk az ősembernek a korai díszítő tevékenysége hasznosnak tekinthető? Egy női ékszernek létezhet például használati értéke? Avagy a hasznosnak bizonyosan a haszontalan lenne az ellenpárja? (Közben a moralisták már arról elmélkednek, hogy erényes csak az lehet, ami hasznos is egyben, azaz haszontalan minden, ami nem erényes.)

Az ember leginkább a saját keze munkájának képes igazán örülni, tehát annak, amit közvetlenül hozott létre. Lám, egy interjú során költőbarátunk arra a kérdésre, hogy mit csinálna másként, ha újra születne, azonnal rávágta: mindent! Merthogy először is kitanulna egy becsületese mesterséget, például a műbútor-asztalosságot, mint a nagyapja. És többet törődne a családdal. „Látom, hogy az én generációm tagjai, akik itt maradtak Csókán, sokkal normálisabb életet éltek/élnek, mint én, aki nagy utakat tettem meg.”

Mi pedig azt látjuk, hogy az emberek többsége legjobb tudása szerint és erejéhez képest naponta igyekszik felülmúlni önmagát. Hozzáértők állítása szerint mást nem is tehetne. Sovány válasz. Valóban nem tehetne? Ismét egy kérdés, amelyre nem tudjuk a választ.