2022. május 21., szombat

Gyerekkorban más a tél

Gyerekként a négy évszak közül a telet szerettem a legjobban. A télben minden benne volt, aminek egy gyerek örülni tud: a szünet, a hóesés, a szánkózás, a hógolyózás, a hóemberépítés, a disznóvágások meg a sok ünnep egymás után. A gyerekkori téli emlékeim talán még a nyáriaknál is emlékezetesebbek maradtak számomra.

December első napjaiban legtöbbször már leesett az első hó, nagyon örültem annak, hogy fehérbe borult a táj. Általános iskolás koromban a téli szünet előtti utolsó napokat nagyon szerettem. Jó tanuló voltam, a legtöbb tantárgyat akkorra már lezárták, így nem kellett hazasietni, hogy mielőbb elkészüljön a házi feladat vagy esetleg tanulni kelljen másnapra egy-egy felelésre, ellenőrzőre. Az osztálytársaimmal türelmetlenül vártuk, hogy kicsöngessenek az utolsó óráról és meginduljunk hazafelé, csoportosan. Szülővárosomban négy általános iskola van, amelyikbe én jártam, mindössze öt-hat sarokra volt az otthonomtól, ennek ellenére legalább egy óra hosszáig bandukoltunk hazafelé. Voltunk hatan-heten, néhány gyerek a mi utcánkból, néhányan a másik utcából, ott laktunk mindannyian egymáshoz közel. Hideg volt és nagy hó, biciklivel közlekedni nem is lehetett, gyalogoltunk az iskolába menet és hazafelé is. Hógolyóztunk, csúszkáltunk, belefeküdtünk háttal a hóba, majd a kezünket és lábunkat egyszerre mozgatva angyalkákat formáltunk a saját testünkkel. Egyik osztálytársamba fülig szerelmes voltam, ez a fiú pedig éppen a másik utcában lakott. Mindig abban reménykedtem, hogy engem dob meg hógolyóval.

A gyerekkori legjobb barátnőm ott lakott tőlünk két háznyira, egy osztályba jártunk általános iskolába, majd középiskolába is négy évig. Emlékszem, egyik nap előbb hazaengedett minket a tanító néni. A barátnőmmel a házunk elé értünk, én megnyitottam a kaput, ami nem nyílt ki. Szentül hittem, hogy a szüleim még dolgoznak, túl korán értem haza, így nyugodt szívvel át is mentem a barátnőmhöz, gondolván, úgyis ott keresnek majd először. Ebédeltünk, segítettünk az édesanyjának elpakolni, megcsináltuk a házi feladatot meg még játszottunk is. Tisztán emlékszem édesanyám arcára, aki délután öt óra körül, miután kint szinte már teljesen besötétedett, szinte berontott a szobába.

(Illusztráció – Pixabay.com)

„Hol vagy te, édes gyerekem, látod te, hogy hány óra van?” – hangzott el a kérdés, majd csattant is az első pofon. Mint kiderült, a szüleim otthon voltak fél tizenkettőkor, amikor én megnyitottam a kapu kilincsét. A kapu nem volt bezárva, hanem befagyott. Minden szomszéd, az egész utca engem keresett, el nem tudták képzelni, hova is mehettem iskola után. Édesanyám magas, erős, szép szőke asszony, gyerekkoromban összesen háromszor kaptam ki tőle. Na, éppen ez volt az egyik alkalom. Húsz éve biztosan van már, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Egészen hazáig verte a fenekemet. Az volt a száz szerencsém, mondtam is neki, hogy csak két háznyit kellett sétálnunk a hóban.

Édesapámat napközben ritkán láttam. Korán kelt, hajnalban, rendezte a jószágot, aztán indult a munkahelyére, traktorista volt a helyi malomban, ő szállította a búzát. A legtöbb napja a jószágokkal kezdődött, disznókat, tyúkokat, kacsákat is tartottunk, és a jószágokkal is ért véget. Volt egy régi szánkónk, ami még a nálam 14 évvel idősebb nővéremé volt. Régi szánkó volt ez, de valahogy nem fogott rajta az idő vasfoga. Tavasszal, nyáron és ősszel a padlásunkon pihent, de aztán, ahogy leesett az első hó, apám lehozta onnan. Amikor édesapám befejezte a jószágok etetését, felvette a régi bekecsét és beszólt a konyhába: „Gyere, lányom, megyünk szánkózni!”. Gyerekként is tudtam, láttam, mennyire fáradt az édesapám, és át is volt már fázva, a traktorban sem volt fűtés. De minden este szánkóztunk, ameddig volt hó.

Volt a szüleimnek egy 1974-es, meggyszínű Wartburgja, ’81-ben került édesapámhoz, aki mindig is mondta, hogy ez bizony igazi gép. Na, én nem szerettem azt a gépet. Nagy volt, hangos és télen nagyon hideg. A kereszttestvérem egy évvel fiatalabb nálam, gyerekkorunkban sok időt töltöttünk együtt, főleg a nyári és a téli szünetben. Ott valamikor a kilencvenes évek végén kint állt apám Wartburgja a házunk előtt. Miután eleget játszottunk kint a hóban, megkérdeztük, hogy beülhetünk-e az autóba egy kicsit. Apám mindig is engedékeny volt, most se kellett neki könyörögni. Játszottunk autósat, egy idő után azonban elkezdünk fázni. Hogy mi történt, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy beszorultunk az autóba, egyik ajtót se bírtuk kinyitni. Engem elfogott a pánik, de a kereszttestvérem hála istennek tudta kezelni a helyzetet. Az az ötlete támadt, hogy amíg egyikünk kimászik és szól apámnak, addig a másik bent marad és vár. Én sose voltam jó mászó, fára se tudtam rendesen mászni, meg, na, nem voltam olyan fürge, úgyhogy én maradtam az autóban. Nem szerettem azt a gépet.

A karácsonyi nagytakarítás nálunk sose maradt el. Se nálunk, se a nagyszüleimnél. Fel kellett fordítani az egész házat, kimostuk a függönyöket, pucoltuk az ablakokat. Akkor is, ha kint éppen szakadt a hó. Szeretem a rendet, már gyerekkoromban is szerettem, sokat segítettem a nagymamámnak, édesanyámnak, a nővéremnek. De valahogy sose értettem ezt a téli nagytakarítást, miért kellett nekem bent lennem és nem kint a többi utcabelivel.

Aztán, ahogy idősödtem, láttam a szüleim szemével is a telet, a havazás okozta problémákat. Sok fejtörést okozott a leesett hó eltakarítása, megnehezítette a közlekedést. Édesanyám télen is, a szakadó hóban is biciklivel közlekedett, emlékszem, hogy jóval előbb el kellett indulnia a munkahelyére, mint egyébként, és később is ért haza a megszokottnál. Nem volt ez másként apámmal sem, csak ő motorral járt munkára. A nagy hó miatt sokszor még a tűzrevaló behordása sem alakult a tervek szerint. Rendszeresen hánytam én is a havat a szüleimmel együtt, mindig kis sávokat alakítottunk az udvarunkban és a ház előtt. Aztán középiskolás lettem. Szülővárosomban jártam középiskolába is. Ez már nem volt olyan közel, mint az általános iskola, mi a város szélén laktunk, a középiskola pedig a központban volt, négy-öt kilométerre tőlünk. Az akkori legjobb barátnőmmel, akit már említettem, mindennap együtt mentünk biciklivel. Emlékszem, egyik télen nagy volt a hó, és kora reggel jégtakaró borította a főutcát. Én pedig elcsúsztam, repültem én is és a biciklim is. Úgy rémlik, akkor haragudtam meg először a télre és a hidegre.

Most, felnőttként is szeretem a telet, de már nem úgy, mint gyerekkoromban. Tisztán emlékszem a gyerekkori téli élményeimre, csak azt nem tudom felidézni, időközben mikor tűnt el az évszakhoz való rajongásom, hova tűnt a tél varázsa.

Ön hogyan élte meg a havazást?

Nagyon örültem annak, hogy fehérbe borult a táj – 57%

Csodás élményeket kínált a hóemberek építése – 3%

Óriási élvezettel szánkóztunk a gyermekekkel – 5%

Rendkívül sok fejtörést okozott a hó eltakarítása – 4%

Igencsak megnehezítette számunkra a közlekedést – 10%

Egyáltalán nem örültem neki, mivel utálom a havat – 21%