2024. április 19., péntek

Bezzeg a mi gyerekkorunkban

Augusztus van. A parázsló aszfalton sétálva az utca csendjét hallgatom. A kihaltság tragikus varázsától megrészegülve már arra várok, hogy elguruljon előttem egy westernfilmet megidéző ördögszekér. A közelünkben focipálya épült nemrégiben, mellette játszótér van, arra veszem az irányt. Az objektumok kihasználatlanul állnak ott a gyönyörű időben. Elmúlt a nyár. Lehulltak a falevelek. Az avar üresen áll a házak előtt. Sehol egy levélcsatát játszó, egymást vidáman betemető gyermekcsoport. Csendben múlik el az ősz is. Már január van. A táj fehérbe öltözött. Hull a hó, és hózik, de Micimackó nem fázik. Valahol a szoba melegében lehet, hiszen hóembereknek, igluknak, hócsatáknak még a nyomát sem lehet látni.

– Régebben minden más volt – sóhajtanak az idősebbek, és néha már mi, fiatalabbak is sóhajtunk velük. Bár megtanultunk a mai modern vívmányokkal élni, sokat szeretünk, másokat elviselünk, és a legtöbbet alkalmazzuk, de azért rohanó életünkben olykor nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még más volt a világ. Hogy jobb vagy rosszabb, azon kár vitázni, azon azonban, hogy más, nem érdemes. Egy-egy ilyen kijelentés hallatán nekem is eszembe jutnak a gyermekkori élményeim. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy huszonöt éves koromra képes leszek azt mondani: bezzeg a mi (gyerek)korunkban…

Pedig bezzeg. Az unalmat hírből sem ismertük. Nyáron általában bandákba verődve a porban, a diófa árnyékában vagy azon lógva vitattuk meg az élet nagy dolgait, azaz, hogy kinél tudnánk finom gyümölcsöt enni, vagy azt, hogy bújócskázzunk, focizzunk vagy épp ugrókötelezzünk. Osztoztunk a bicikliken, a négykerekű görkorcsolyákon, sőt a 20 dináros szmokin is, ami akkoriban az egyik leggyakoribb bolti csemegénk volt. Ha valakinél volt véletlenül egy kevéske pénz, már rohantunk is az üzletbe nyalókát vagy a legolcsóbb botos fagyit vásárolni. A fáról faltuk a cseresznyét és a szilvát. A bátrabbak pedig még a spenótot is lelegelték a kertből. A piacon mosatlanul ettük az almát és a szőlőt, és a vérhason kívül semmilyen más kórsággal nem fenyegettek minket.

Mindig tudtuk, melyik szülő van otthon, vagy éppen melyik ház üres, ennek ellenére időnk nagy részét az utcán töltöttük, együtt. Legfeljebb pár falatot kunyerálni ugrottunk el csapatostul egyikünkhöz vagy a másikunkhoz, főképp, ha orrunk palacsintaillatot szimatolt. Ha elázott a pálya, és nem lehetett focizni, egy kevésbé forgalmas útszakaszon rúgtuk a bőrt. Az is megesett, hogy még közönségünk volt. Idősebb bácsik, nénik ültek ki az utcára, és minket figyeltek. Néha még oda is szóltak, hogy mit hogyan kellene csinálnunk. Aztán vagy megfogadtuk, vagy nem. De az is megesett, hogy seprűvel zavartak el bennünket a házuk elől. Ennél csak az volt kellemetlenebb, amikor röviddel sötétedés után a szüleink ordibáltak nekünk: gyerünk befelé! Amikor lehullottak a falevelek, egymást dobáltuk, a szülők és utcabéliek örömére az összekapirgált levélkupacokba ugráltunk. A lányokat pedig levelekkel „fürdettük” meg. A fiúkkal pedig egymás gatyáját, egymás felsőjét tömtük ki levélkupacokkal, aztán persze jót nevettünk rajta.

Azt sem kell mondanom, hogy télen akkoriban szinte mindig volt hó, s természetesen mindnyájan benne voltunk egy jó hócsatában, hóember vagy iglu építésében. Az árkokba szánkóztunk, később a kálváriadombról tettük meg ugyanazt. De szép is volt… Nosztalgikus hangulatban a hóesésben sétálok gyermekkorom helyszínein. Azon töprengek, a mai gyermekek vajon később, felnőtt fejjel tudni fogják-e, mit veszítettek. A virtuális tér nem lehet ilyen érdekes.