2024. április 24., szerda

Banánosdobozokban rejlő szenzáció

A bajsai Vojnichok és a Zákó család régi fotói, dokumentumai kerültek haza

Hogy az idők mélyére visszanyúló gyökerek és emlékek nélkül súlytalanabbnak tűnik egy közösség, azzal akkor szembesülhetünk, amikor gazdag népzenei, népi iparművészeti hagyománnyal rendelkező közösség tagjaival, mondjuk a szelíden szilárd székelyek tartásával találkozunk. A megpróbáltatások keménnyé edzették őket, és szerencsére a történelem most legutóbb globalizációnak nevezett hulláma még sokukat nem sodorta el a szülőhelyről. Vidékünk múltját vizsgálva talán úgy tűnhet, hogy a generációk verejtékén útjára induló fejlődést századok óta folyton elgáncsolja valamilyen csapás. A tatár után néhány száz évre a törökdúlás romjain vált az enyészetté az addigra kialakult gazdagsági és társadalmi rend. Aztán az újratelepítés után néhány generációra rá Európa legdinamikusabban fejlődő központja lehettünk, de jött az impériumváltás, aztán meg a kommunizmus, ami végül vitt magával vagyonokat, kastélyokat, hatékonyan és gazdaságosan működő mezőgazdasági birtokokat, és erkölcsöt, emberi becsületet, gazdag és szegény családok vidékünkön elképzelt jövőképét is, nemzetiségtől függetlenül.

A pincék mélyéből kihallatszó jajveszékelések, az ok nélküli kivégzések hírétől vészterhes időszak egyik pillanatában a néhai Bács-Bodrog vármegye tiszteletre méltó családja, a bajsai Vojnichok egyik ága a menekülés mellett döntött.

 Nem sok mindent tudtak magukkal vinni a gazdagságból, csak a legfontosabbat. Felpakolták régi, papír alapú családi dokumentumaikat, fényképeket, és megindultak a remény földjének tűnő Magyarország irányába. Sejthető, hogy néhány hónap, hét, vagy csupán nap múltán már rájöhettek, a kommunizmus szele az anyaországot sem kerüli el, és még sok pofont tartogat a második világháborútól már amúgy is száz sebből vérző nemzetnek, nemzetiségeknek. Talán néhány falatért, lakhatásért, egy meleg kabátért, nehéz szívvel, de tovább adtak féltve őrzött emlékeiken, szüleik, nagyszüleik, őseik reményt adó sorain, mosolyukat, szemeiket megörökítő fotóin.

A közelmúlt azonban ritka csodát hozott magával, hiszen Magyarországon meglett a már-már elfeledett, néhai örökség. A bajsai Vojnichok (Vojnitsok), a Zákó család, és ezzel a vidékünk néhai patinás múltjára utaló több papírkartonnyi emlék került elő abból a bizonyos rakományból. Hogy ez hogy is történt, arról elsőként a régiségpiacon jártas, történész végzettségű pacséri Nyúl Zoltánnal beszélgetünk, majd a bajsai származású üzletemberrel, Zsemberi Jánossal, akiknek a közreműködésével ismét „hazakerültek” hosszú vándorútjukról ezek a dokumentumok.

– Egy zombori gyökerekkel rendelkező pacséri család felkérésére igyekeztem megtudni örökségükből származó régi könyvek értékét a legnépszerűbb közösségi hálózaton, és erre jelentkezett egy innen 300 km-re tevékenykedő hévízi kereskedő, aki egyik levélváltásunk alkalmával megjegyezte, hogy ő rendelkezik egy vidékünkhöz köthető dokumentumgyűjteménnyel, illetve hagyatékkal. Mint később kiderült, egy olyan örökségről van szó, amit a második világháború végével járó zűrzavarban Bajára menekülő bajsai Vojnich család tagjai vittek magukkal. A további egyeztetés után az is világossá lett, hogy valóban pótolhatatlan jelentőségű anyagegyüttesről van szó – kezdte a beszélgetést Nyúl Zoltán, aki hozzátette, hogy az információ birtokában azonnal igyekezett megoldást találni, hogy ez a vidékünk múltjának a szerves részét képező „dokumentumlelet” ne tűnjön el a látókörből.

– Egyeztettem a környékbeli helytörténetet és történelmet pártoló egyénekkel, és Zsemberi János közreműködésével találtunk megoldást arra, hogy ismét visszakerüljön vidékünkre ez a mintegy öt banánosdobozban rejlő Vojnich- és Zákó-emlék. Jelentős számú fényképet, családi dokumentumot tartalmazó gyűjteményről van szó. Egyebek mellett családtagok óvodai igazolása, iskolai bizonyítványai, a kalocsai tanítóképző elvégzéséről szóló oklevél, családi levelezések, gyászjelentések, és más izgalmas anyagot tartalmaz. Például egy nyaraláson francia nyelven íródott naplót, vagy Vojnich Zsigmond, Zomborban székelő főszolgabíró után maradt iratokat. A lényeg az, hogy ezek az 1840-es évektől az 1940-es évek közepéig szóló dokumentumok vidékünk helytörténeti kutatásainak egyik igen fontos támpontját jelenthetik a jövőben, mint ahogy a Vojnich család múltját kutatók számára is pótolhatatlan anyagegyüttest képeznek – tette hozzá a történész végzettségű Nyúl Zoltán, aki kitért arra is, hogy a dokumentumokból megismerhető a bajsai előnevű családtagok, sőt vidékünk korabeli arisztokráciájának is az életstílusa, nyaralásainak a helyszíne, mint ahogy a társadalmilag felelős szerepvállalása is.

– A közel 80 évvel ezelőtt útra kelt anyagegyütteshez hasonló kordokumentumok manapság talán egyedül a Szabadkai Városi Múzeumban és a Szabadkai Történelmi Levéltárban találhatók és kutathatók. Ehhez a közelmúltban fellelt, időben és tartalomban is összefüggő anyagegyüttes jelentős méretű és minőségű hozzáadott alapanyag lesz, amikor már készen áll a feldolgozásra – tette hozzá Nyúl Zoltán, akitől az iránt érdeklődtünk, hogy a vidékünk számára milyen vákuumot hozott magával az, hogy szinte egyik pillanatról a másikra elsöpörték a gyermekeiket generációkon át neves iskolákban képző, és felelősen gazdálkodó arisztokráciát.

– A Vojnichok birtokában voltak a környékünk legszebb kastélyai, amik a kommunizmust követően mára romokká váltak elsősorban az uradalmakban, és egyik-másik épületnek csak a beomló tetőzetét, félig bedőlt falait találhatjuk. Az is tudva levő, hogy a néhai vagyon, majd az épített örökség enyészetté válásának folyamatára a szövetkezetek felszámolását követő magánosítási törekvések adták meg a kegyelemdöfést sok helyen. Ma már csupán a romokat, vagy a romok helyét tudjuk beazonosítani. A Vojnich család esetében Bácskossuthfalva irányából Cserepes (Sokolac) előtt két mezőgazdasági birtokról beszélünk, Krivaján ugyan még áll a kúria, de a közeli Pilákon már sajnos nem. Bajsán a köznyelven Zákó-kastélynak nevezett épület is volt bizonyos ideig a Vojnich család birtokában, és a 2000-ben bekövetkezett, lángokban lelt végzete sajnos közismert. Hatalmas lépés lenne a múlt tiszteletének irányába, ha sikerülne megvalósítani a helyrehozatalát – tette hozzá a pacséri történész.

– A Vojnichok is, mint ahogy több más környékbeli tehetős földbirtokos család, mezőgazdasággal foglalkoztak, és nem is akárhogyan. Európában értékesítették a terményt jó pénzért, amit visszaforgattak, például a legmodernebb mezőgazdasági eszközöket szerezték be a világpiacról, korszerű fejőgépeket vásároltak. A bácskossuthfalvi Ungár család patinás házának az alaprajzát ismerve sejthetjük, hogy már a 20. század első éveiben központi fűtéssel felszerelt kastélyokat építettek. Mint ahogy az ebben az időben a vasút bevezetésével hihetetlen fejlődésnek induló alföldi városainkban is patinás, máig meghatározó bérházakat, épületeket építettek ebben az időben – összegezte Nyúl Zoltán, aki végül hatalmas sikernek nevezte, hogy hazakerült az anyagegyüttes, hiszen vidékünkön ennek inkább az ellenkezőjével szembesülhetünk, szembesülhettünk korábban. Pontosabban azzal, hogy minden az arisztokrácia múltjára utaló dokumentumot, mint potenciális bizonyítékot, igyekeztek megsemmisíteni. Cikkünk témája valószínűleg annak köszönhetően menekülhetett meg, hogy a Vojnich család tagjai magukkal vitték Magyarországra. Ha itt marad, szinte biztos, hogy nem éri meg a 21. századot – mondta el Nyúl Zoltán, aki az anyagegyüttes digitalizációjában és további feldolgozásában látja az anyag jövőjét. Ez utóbbival valószínűleg egyetérthet Zsemberi János is, aki miután tudomást szerzett erről a hagyatékról, igyekezett mindent megtenni annak megmentéséért és hazahozataláért.

– Mindig is érdekelt a falum, Bajsa, és a tágabb vidékünk múltja, és köztudott, hogy a „hőskorból” milyen kevés tárgyi és főleg írott dokumentum maradt ránk. Erre akkor is rájöhettem, amikor kicsit aktívabban foglalkoztam a Vojnich és a Zákó család múltjával, akik amellett, hogy példás mezőgazdasági birtokokat vezettek, igen jeles vadászok is voltak, illetve ők építették Bajsán a katolikus templomot. Erről is szó esett néhány évvel ezelőtt azon a Vojnich család tagjait összehívó bajsai találkozón, ahova elsősorban Magyarországról érkeztek leszármazottak, és voltak közöttük értelmiségiek, sikeres vállalkozók is. Sajnos erre az összejövetelre most stoptáblát tett a Covid-helyzet, de őszintén reméljük, hogy nem örökre – kezdte a beszélgetést a vállalkozó, aki elmondta azt is, hogy örömmel forgat a kezében a régmúltat idéző könyveket, és kedves időtöltése helytörténész, történész ismerőseivel közösen megidézni a békebeli, régi korok örökségét. Emellett hozzátette azt is, hogy a talpraesett, arisztokrata és földbirtokos családok nemcsak Bajsa és a környező mezőgazdasági birtokok arculatát alakították, gazdagították, hanem Szabadka ma is látható építészeti örökségének a formálói voltak. Így például a Vojnichok adománya a Szentháromság-szobor, vagy a bajsai Vonjich Dezső plébános érdeme 1912-ből a Szent Teréz-székesegyház ma is látható és időtálló külső arculata.

– Az építészeti múltunk mellett vidékünk társadalmi és politikai életének is meghatározó alakjai voltak a Vojnich család tagjai a 19. században és a 20. század első két évtizedében, így az országos eseményekre is valamilyen módon lehetett belátásuk. A gazdaságaik összetett hierarchia szerint működtek, a birtokokat általában az intézők vezették, vélhetően a család tagjainak a felügyeletével, akik igyekeztek hatékonyan munkálkodni több területen is.  Biztos vagyok benne, hogy a közösségeink, a falvaink, városaink nélkülük, vagy a felelős helytállásuk híján más képet mutatnának. Ezért is éreztem kötelezettségemnek, hogy a hozzájuk köthető hagyatékot segítsem hazajuttatni. Mint ahogy ugyanígy cselekedtem volna, ha mondjuk a Fernbach család örökségéről lenne szó – hangsúlyozta a bajsai gyökerekkel rendelkező Zsemberi János, akinek reményei szerint méltó helyen tudják majd a jövőben bemutatni a nagyközönségnek a helytörténeti szempontból kincset érő hagyatékot.

– Nem titok a bajsaiak nagy álma, hogy ismét a régi pompájában ragyoghasson a 2000-ben leégett Zákó-kastély, illetve azt is lehet tudni, hogy a Zákó és a Vojnich család rokonságba került házasság révén. Ezért is lenne méltó kiállítani a két család múltjának egy-egy szeletét tartalmazó, a vidékünkön élők számára felbecsülhetetlen értékű dokumentumegyüttest. Persze mindenekelőtt a kastélyra egy teljes körű felújítás vár, ami után a falu ismét rendelkezhet majd művelődési székházzal, színpaddal, a faluba érkező turisták számára helytörténeti örökséget bemutató múzeummal. Nem is lehetne méltóbb helye a bajsai Vojnichok és a Zákók csodával határos módon fennmaradt örökségének, mint a kastély újjáépített falai között – tette hozzá végül Zsemberi János.