2024. április 25., csütörtök

Ilyen a Mátrix, ha kínai boltban veszed

Mátrix: Feltámadások

A mostani, poszthollywoodi filmgyártás egyik rákfenéje az, hogy az egyébként tehetséges rendezők és producerek egyre gyakrabban veszik elő az egykoron jól bevált (film)recepteket és némileg felturbózva, de legtöbb esetben összezutyulva próbálják ugyanazt az ínyencfalatot újrahasznosítani, mint ahogyan a rossznyelvek szerint a kifőzde szerepet is bevállaló éttermek is teszik az előző napi menü maradékával. Az el nem fogyasztott rántott húst összedarálják és a szárazkenyér-őrleménnyel együtt fasírtgombócokat készítenek belőle, a hátramaradt húslevest pedig megvadítják némi levesporral, tésztával, tesznek bele borsót is, megfűszerezik egy kicsit, és íme a friss levesadag első főételként. A főzni, sütni nemtudó fogyasztót mindez nem érdekli, egyedül abban reménykedik, hogy valami jóféle házias ételt ehet, viszonylag kedvező áron. Valahol így van ez nem egy általunk, korában várva-vált filmmel is, amelyet elfogyasztva csalódottan tapasztaljuk, hogy a hasunk ugyan tele van, de ma sem ettünk, illetve moziztunk egy igazit. A tavalyi év végén ennek legékesebb példája minden tekintetben a sokak, így az írás szerzője által is várva-várt Mátrix mozifilm negyedik epizódja, a Mátrix: Feltámadások. A Watchwoski testvérek filmjének első részét 1999. március 31-én mutatták be az Egyesült Államokban és nemsokra rá az egész világot, beleértve a NATO-bombázások sújtotta Szerbiát is nagyon gyorsan meghódította fergeteges látványvilágával, lendületével, innen-onnan összelopkodott…na jó, kölcsön vett, de eredetien tálalt filozófiájával mindörökre bevéste magát a popkultúrába és az ezt a filmet követő társai: az eXistenZ és a 13. emelet, Equilibrium stb., még az internet és a virtuális valóság korszakának a hajnalán előrevetítette, hogy mivel fog járni, ha egyre jobban eluralkodnak rajtunk a számítógépek, illetve a mesterséges intelligencia által generált valóságok.

Az első részt egy ugyanazon évben (2003-ban) két folytatás (Mátrix újratöltve – Matrix Reloaded és Mátrix: Forradalmak – Matrix Revolutions) követte, a harmadik részben Thomas A. Anderson/Neo (Kenau Reeves) feláldozza önmagát, ezzel megváltja az emberiséget, amely esélyt kap a túlélésre és a megtisztulásra – a Mátrix világában ez a gépekkel megkötött békét jelenti, ami a rendezőpáros egyike, Lana Watchowski jóvoltából 18 évig tartott, mert 2021 derekán megérkeztek az első hírmorzsák arról, hogy nemsokára bemutatják a Mátrix negyedik részét is. Be kell, hogy valljam, első olvasatra fellelkesültem a hír hallatán, viszont miután ismét elővettem és megnéztem az első részt, egy kicsit alább is hagyott a lelkesedésem. Mert valljuk be őszintén, az első három részben a gépek által Neo ellen hadba küldött Smith ügynök (Hugo Weaving alakításában) a 2020-ban (és 2021-ben) élő emberiséget látva jóízűt röhögne Neo, Morpheus és Trinity képébe. Mert tetszik ez nekünk, vagy nem, az emberek közül legtöbben önként és mosolyogva mondtak le picinyke szabadságukról és váltak a gépek (okostelefon, okosóra, okosfrizsider stb.) és a virtuális valóság (Facebook, Instagram, Tik Tok, Tinder, manipulált vagy éppen álhírek rabjává. Mert valahol 2021-re mindannyian többé vagy kevésbé Mr. Andersonná, a rögvalóságban élő, szürke kis emberkévé váltunk. Napestig dolgozunk, de a megélhetés miatt mellékállást is vállalunk, hajbókolunk főnökeink előtt, nehogy bármi rosszat mondjanak rólunk, vásárolunk, zokszó nélkül befizetjük a rezsit és az adót, esténként hullafáradtan megszokott televíziós csatornánkon bevesszük a napi (ál)híradagunkat, lehajtott fejjel engedelmeskedünk a hatalomnak és képtelenek vagyunk anélkül reggelit, ebédet, vacsorát együtt elfogyasztani, ha nem az aktuális politikai témák böffennének ki belőlünk evés közben. A különbség az, hogy rajtunk talán már a piros pirula bevétele sem segít. Ugye ez az a pirula, amit egy kékkel együtt Morpheus kínál fel Thomas Andersonnak a Mátrix első részében, s az utóbbival „felébreszti” főhősünket, hogy Neóként csatlakozzon az embereknek a gépekkel szembeni ellenállásához. Természetesen azért Lana Watchowski is tisztában van ezzel és ezért a negyedik rész végén elhangzik az, hogy a „választás az egyfajta illúzió, Te már úgy is tudod, hogy mit kell tenned”, ahogyan nem egy jelenetben az önirónia is fellelhető a negyedik részben. A film lényegében ugyanúgy kezdődik, mint a Mátrix első epizódja, azzal, hogy Thomas Anderson jelen esetben nem egy szürke programozó, hanem a Mátrix című számítógépes játékkal kasszasikert elérő, világhírű, de egyben teljesen kiégett játékfejlesztő, akit kollégái arra biztatnak, hogy dobja félre az ígéretes, de rengeteg pénzt elnyelő és soha el nem készülő új projektjét, és velük együtt feküdjön rá a Mátrix játék folytatására, mert az anyacégük ezt kívánja. A játékfejlesztő cég vezetője kiböki, hogy olyan szerződésük van a Warner Bros.-szal, ami alapján, ha ők nem csinálnák meg a folytatást, megcsinálhatná más nélkülük, akkor meg már jobb, ha az eredeti alkotó veszi a kezébe a dolgot.

Ahelyett, hogy lelőném a film poénját, a történetet illetőleg maradjunk annyiban, hogy Thomas Andersont/ Neót nem lesz könnyű kizökkenteni a Mátrix velejéig felfrissített és továbbfejlesztett változatából, amely a jelenlegi világunkhoz képest talán nem is annyira félelmetes, mert Watchowski mintha a jelenlegi világ történéseitől messze távol, mondjuk egy tibeti kolostorban írta volna meg a film forgatókönyvét, sorozatban kihagyva az élet és a társadalmunk által feldobott labdák leütését, vagyis egyáltalán nem reflektál semmit az emberiség életét egyre inkább behálózó informatika problémáira, legyen szó a lehallgatási, megfigyelési botrányokról, adatvédelmi hiányosságokról, a fake newsről s deepfake-ről és egyéb manipulációkról. A másik gond pedig az, hogy a Mátrix trilógia után eltelt majdnem két évtizedben teljesen felnőtt egy új nemzedék, amely tagjainak az első három rész nélkül ez a negyedik epizód legfeljebb egy akciójelenetekkel túlspékelt tudományos-fantasztikus filmként hat, s, akiknek már nem Neo a kedvencük, hanem Keanu Reeves másik nagy alakítása, John Wick, és fogalmuk sincs arról, hogy ki is az a Carrie Anne Moss, és érthető módon ők is egyfajta hiányérzettel kelnek fel a film megnézését követőleg. Mert sajnos a 2021-es év egyik legnagyobb dobásaként kecsegtető film olyan, mintha a kínai boltban vettük volna.