Camille Claudel (ejtsd Kamij Klodel) osztályrésze megvetés és közöny, művészetét csak halála után ismerték el. Vajon miért? A művészi pályán nem volt könnyű dolga, egy olyan korban alkotott, ami egész pontosan kijelölte a nők helyét – a konyhában.
Múzsa, miközben zseniális szobrász. Kivételes tehetséggel megáldott művész tragikus sorssal sújtva: tüzes jelleme egész életében az emancipáció felé hajtja, miközben mestere és szeretője, Auguste Rodin árnyékában senyved. Az örök második szerepe jut neki a kapcsolatban, miközben szó szerint beleőrül Rodin iránti szerelmébe.
Üzenetek bronzba öntve – kőbe vésett fájdalom
Camille Claudel 1864. december 8-án született Észak-Franciaországban, kispolgári családban. Tehetsége korán kibontakozott. Míg a korabeli kislányok homoktortát készítettek, ő az agyagot gyúrta, formázta. Apja ígéretes tehetséget látott benne, felhívta hát Alfred Boucher szobrászt, akit lenyűgözött a 12 éves kislány kézügyessége. Elkápráztatták a munkái, és a szárnyai alá vette. Bár édesanyja ellenezte, Camille Párizsba költözött, ott az olasz Filippo Colarossi művészeti iskolájában a vegyes akadémián tanult. Mestere, mielőtt Olaszországba költözött, átadta őt egy másik szobrászóriásnak: az ifjú hölgyet Rodinre bízta. Ekkor ismerkedett meg az akkor 19 éves Camille a nála 24 évvel idősebb férfival.
Rodin árnyékában
Eleinte a gyakornoka volt és a kor leghíresebb szobrászának a vázlatait készítette. Kemény munkával versenyzett tehetségében mesterével, aki egyre nagyobb teret hagyott neki a stúdiójában, majd az életében is. Nem volt ez szerelem első látásra. A köztudatba már az érzéki, gátlástalan Rodin képe került, aki bizony ifjúkorában gátlásos volt. Papnak készült, elfojtott szexuális vágyai csak utóbb csaptak át bujaságba. Nőfaló, szoknyapecér hírében állt. Camille emlékirataiban így fogalmazta meg kiábrándító első benyomását: „Köpcös volt, kövérkés, dongalábú, negyvenes, rövid szakállal. Amikor először megláttam Rodint, azt gondoltam: Hát ő sem lesz az én álombeli művészem. Kis, kék disznószemei voltak, azokkal pislogott ki a szemüveg mögül, amit rövidlátása miatt állandóan viselnie kellett.”
Munkakapcsolatuk 5 év közös munka után változott szenvedélyes és viharos szerelemmé, amely merőben formálta, meghatározta és átalakította a művészetüket. Kapcsolatuk bizonyos értelemben kölcsönösen termékenynek bizonyult. Claudel mestere műhelyében sajátította el a technikai fogásokat, tanácsokat kapott tőle, pl. hogy „soha ne a formák felületét nézze, hanem a mélységüket”.
Claudelnek tudomása volt arról, hogy Rodin már kapcsolatban állt Rose Beuret-vel, akitől gyermeke is született, naivan mégis azt hitte, hogy szépsége, műveltsége, tehetsége és fiatalsága elegendő ahhoz, hogy felülkerekedjen vetélytársnőjén. Érzéki, tehetséges és rendkívül művelt nő volt, ideálisnak tűnő társa a művésznek, aki viszont soha nem vállalta fel a kapcsolatukat, és igen, Rodinnek más nőkre is szüksége volt.
A közös alkotómunka és az érzéseik szenvedélyes és pusztító kapcsolatot eredményeztek. Rodin soha nem unta el Claudel arcát, újra meg újra megmintázta, a Hajnal, a Camille sapkában, a Búcsú című alkotások mind az ő vonásait idézik. „Rodin ezekkel a portrékkal írta meg szerelmünk történetét”– vallotta Claudel. Szobrait áthatotta az érzékiség, a meztelen női test nyílt, önfeledt ábrázolása. És ez az a bizonyos – a köztudatban is fennmaradt – érzéki, gátlástalan Rodin-kép. Míg Claudelről a modell és szerető szerepének a képe dominál. Mindeközben kifejező, életrajzi eseményeket megelevenítő szobrok kerülnek ki a műhelyeikből. A test és lélek fájdalma kővé mered, bronzba öntött üzenetek születnek, mintha a szobrokkal válaszleveleket küldenének egymásnak, mintha a fájdalmat kőbe vésve intenének búcsút egymásnak.
Szerelmük tetőpontján kezdett Claudel egyik legjobb szobrának megformázásához, Sakuntala címmel. Egy évvel később Rodin erre egy másik szoborral (Örök bálvány) válaszol. Míg Claudel szobrán a nő átadja magát a férfinak, Rodin szobrán a nő tekint fölényesen a magát megadó férfira.
Életének drámái
1888-ban megfáradtan saját műterembe költözik, remeteként él. A kor követelményével dacolva aktokat készít. Teljes érzékiséggel jeleníti meg a női vagy férfi testet, olykor összefonódva, mint a La Valse-ban (A keringő). Munkáit élesen bírálják, a történelem még sokáig csupán a modell és szerető szerepét osztja rá. Tehetsége ellenére nem tud megállni a saját lábán. Fogy a pénz, a rendeléseket lemondják. Meggyőződése, hogy e mögött maga Rodin rosszindulata áll.
1889-től egy szakítás után Camille-ban egyre jobban nő a feszültség. Ekkor készíti el a könyörgő nő alakját, amely később búcsúszobrának egyik alakja lesz. Fájdalmát Az érett kor című alkotásába sűrítette. A bronzból készült szoborcsoport a szerelmi háromszög drámai végkifejletét sugallja. Központi alakja egy térdelő, a férfi előtt megalázkodó és felemelt karjaival kétségbeesett könyörgést kifejező nő. A férfit egy idős asszony öleli át és ragadja magával. A szobor első változatában a fiatal lány a melléhez szorítva tartotta a férfi kezét. Később egészült ki a harmadik, idős nő alakjával, és szakadt el a lány a férfitól.
1892-ben jelenti be Rodinnek, hogy terhes, aki válaszul egy marék pénzt ad neki és ennyit mond: „Nekem elég egy fattyú is, vetesd el!” Visszaemlékezéseiben így fogalmaz: „Végleg meggyőződtem róla, hogy sohasem fog feleségül venni. Hogy végig hazudott.” Élete legnagyobb traumája ez. „…azon a szennyes műtőasztalon, bármennyire is vízszintesnek tűnt, elkezdtem lecsúszni abba a gödörbe, melynek mélyén az elmegyógyintézet várt” – írta utóbb. Ekkor vallja be Rodin, hogy: „Nincs többé hatalmam fölötte”.
Megszállottan alkot, majd mentális problémákkal küzdve tör-zúz, elpusztítja szobrait. 1905-ben még kiállít a Blot galériában, de a látogatók heves reakciói a munkáit sokkolónak minősítik, így még barátai is eltávolodnak tőle.
Édesanyja ellenzi életstílusát, öccse Paul elidegenedik tőle. 1913-ban meghal az édesapja, őt senki sem értesíti. A függetlenség iránti mély vágya ellenére Camille-t bántja Rodinnel való meghiúsult kapcsolata. Nem akarta látni többé, de a hiányába beleőrült. Kétségbeeséséből és haragjából számos remekmű születik, de a művésznő paranoiába esik, a skizofrénia jelei mutatkoznak rajta, dühében 90 szobrát maga semmisíti meg.
Rodin még egyszer felkereste. Ekkor látta A könyörgő, avagy más néven Az elrepült Isten címet viselő önéletrajzi ihletésű szobrot. Erre – a kitárt karját a férfinak nyújtó „önvallomásra” Rodin a kezeit tördelő Camille arcát ábrázoló, A búcsú című szobrával felelt. Egy másik, nagyobb kéz próbálja a nő kezeit lefogni. Claudel A búcsú című szoborra A lábadozó nő című szobrával válaszol.
Anyja és öccse is szabadulni akartak tőle. 1913. március 10-én akarata ellenérére elmegyógyintézetbe záratták. Ezt követően 30 évet töltött tébolydákban mellőzve és kirekesztve. Többé nem alkotott. Vallomása és levelei arról tanúskodtak, hogy viszonylag hamar tünetmentessé vált. Rodin emlékétől viszont sosem tudott megszabadulni, kapcsolatukról így vallott: „Bár embernek hazug és hitvány volt, művésznek hatalmas. Bánom már, hogy élete része voltam, de még mindig büszke vagyok arra, hogy a művészete része lehettem.”
1932-ben, jóval Rodin halála után, Claudel levelet kapott Eugéne Blot galériatulajdonostól. Ebben beszámolt Rodin nála tett látogatásáról, aki amint megpillantotta Claudel szobrát, Az érett kort, elkezdte finoman ütögetni a fémet, és úgy sírt, mint egy gyerek. *1
Camille több kísérletet tett arra, hogy kikerüljön az intézetből, az orvosok is támogatták volna, de a család soha nem járult hozzá, hogy kiszabaduljon. Rodin sem érdeklődött utána. 1943. október 19-én hunyt el Montfavet-ben, nem messze Avignontól. Életében nem, csak évtizedekkel később ismerték el művészetét. Szobrai ma a legnagyobb múzeumokban láthatóak. Munkásságát saját múzeuma őrzi; a párizsi Rodin-múzeumban pedig egy külön szobát kapott.
A tragikus sorsú művésznő, a kor elvárásaival szembeszálló, erős nőalak életéről több film készült, Camille Claudel-t 1988-ban Isabelle Adjani, 2013-ban Juliette Binoche keltette életre.
Az idézetekhez felhasznált irodalom:
Alma H. Bond Camille Claudel – Szerelmem Rodin – Egy szobrásznő emlékiratai. Retro Media, Budapest, 2009.
„ … a világ elé tárom e könyvet. Camille Claudel önéletrajzát, a páratlan szobrászét, Rodin múzsájáét, egy asszonyét, aki sikerekkel és dicsőséggel kikövezett életutat érdemelt volna. Egy, az övénél sokkal kegyesebb sorsot." (Részlet az Előszóból)
Monique Laurent: Rodin. Aquila, Budapest, 2005.
