Kerek évfordulót ünnepeltek nemrég Kazahsztánban. A függetlenség kikiáltásának napját, amire 1991. december 16-án került sor. A harmincéves jubileumot azonban bő két hét elteltével példátlan tüntetéssorozat követte, amely nemcsak hatalmas zűrzavart és felfordulást okozott, hanem napokig tartó véres összecsapásokat nagyon sok halottal, sebesülttel, sőt egyéb következményekkel.
A 19 millió lakosú közép-ázsiai országban korábban csak egyszer (2011-ben) volt komolyabb demonstráció. Egy vidéki városban (Zsanaozenban), ahol a rendfenntartók a fizetésemelést követelő kőolajipari munkások sztrájkja után kirobbant demonstráció résztvevőire lőttek. Az összecsapásokban 15-en (nem hivatalos források szerint 64-en) haltak meg, több százan megsebesültek.
A múlt héten elhatalmasodott erőszakhoz foghatót azonban még nem láttak a világ kilencedik legnagyobb területű országaként nyilvántartott Kazahsztánban, amelyet korábban inkább a politikai stabilitásáról, az önkényuralomra épülő magabiztos hatalmáról és látszólagos jólétéről ismertek külföldön. A normális hétköznapi élet lassan visszatérhet a régi kerékvágásba, a helyzet állítólag stabilizálódott, ám az ország jelentős változáson megy keresztül.
Az indulatok múlt vasárnap (január 2-án) szabadultak el. Az elégedetlenség kiváltó oka az volt, hogy a kormány az új év első napján megszüntette a gépkocsik többségében üzemanyagként, a háztartásokban fűtésre és főzésre használt palackozott cseppfolyósított gáz (LPG) hatóságilag ellenőrzött (és így mesterségesen alacsonyan tartott) árát, ami miatt a termék több mint kétszeresére (literenként 0,27 dollárra) drágult.
Bár Kazahsztán nemzetközi mércével mérve is fontos kőolaj-kitermelő állam, a lakosság többsége mégis az úgynevezett autógázt használja, mert olcsóbb. Az intézkedés milliókat érintett, s ezért zúgolódni, háborogni kezdtek.
Az áremelés másnapján Zsanaozenban már tüntettek is. A megmozdulás két nap alatt országos tiltakozási hullámmá változott, majd több településen hamarosan zavargások robbantak ki. A feldühödött tömeg állami intézményeket, középületeket, hivatalokat, a kormányzó Nur Otan párt által fenntartott helyi irodákat, valamint bankokat, üzleteket támadott és rongált meg, fosztott ki, olykor gyújtott fel, csaknem 400 autóval együtt. Az ország korábbi fővárosában, a majdnem kétmillió lakosú Almatiban egy időre a nemzetközi repülőteret is elfoglalták az elégedetlenkedők. A legsúlyosabb helyzet is itt alakult ki.
Néhol ledöntötték Nurszultan Nazarbajev előző államfő köztéri szobrait is, amelyeket sokan az önkény, a nepotizmus és a korrupció jelképének tartanak.
A rendvédelmi erők több helyen összetűztek a békés tömeggel, s az erőszakos tüntetőkkel, akiknek soraiban fegyveresek és fosztogatók is fölbukkantak.
Eredetileg úgy tűnt, hogy spontán tiltakozás bontakozott ki, aminek hátterében társadalmi-gazdasági és politikai okok állnak. Az országos felkeléssé szélesedett elégedetlenség tehát nemcsak az autógáz árának emeléséről szólt, hanem sokkal többről. Az emberek azért mentek az utcára, mert megelégelték a Nazarbajev 30 éves elnöki mandátuma idején – a fényűzően élő családja, rokonai, barátai, szövetségesei és a pártja által – kialakított korrupt rendszert, meg az elhatalmasodó munkanélküliséget, az alacsony béreket és a sokakat érintő rendkívüli szegénységet.
Pedig Kazahsztán gazdag természeti erőforrásainak, főként pedig roppant szénhidrogén-vagyonának köszönhetően az állam minden évben jelentős (több tízmilliárd dollár) bevételekhez jut csak a földgáz, a kőolaj és az urán exportjából. A befolyó összegekből futotta ugyan jóléti kiadásokra is, ám ezzel csak a lakosság egy részének a jóindulatát sikerült megnyerni. Az államkasszában landolt pénz egy részét azonban ellopta a Nazarbajev-klán, amely a gazdaság minden ágazatát ellenőrzése alatt tartotta. A politikai életet pedig megtisztította az ellenzéktől. (A Nur Otan mellett működik ugyan hét másik párt is, ám ezek a hatalom csatlósainak számítanak.) Nazarbajev emellett állami szintű személyi kultuszt is kiépített: szobrokat állíttatott önnön tiszteletére, sőt a fővárost, Nurszultant is saját magáról neveztette el.
A folyamatos fosztogatással, harácsolással csak a klán névadója, továbbá három lánya és egyik veje állítólag hétmilliárd dollár értékű magánvagyonra tett szert. Az elképesztő értékű szerzemény tekintélyes részét külföldön tartják, ahová minapi bukásuk után néhányan közülük el is menekültek.
A múlt heti vészhelyzetben Kaszim-Zsomart Tokajev államfő úgy próbálta lecsillapítani a kedélyeket, hogy szerdán menesztette a kormányt és félreállította a 81 éves Nazarbajevet. Az exelnök 2019-ben hivatalosan átadta ugyan a hatalmat, ám – a magyarul igencsak furcsán és kétértelműen hangzó, ámde kazahul annál ékesebben csengő Elbaszi (Nemzetvezető) titulus viselőjeként – a háttérből továbbra is ő (s jó néhány bizalmasa) diktált, irányított, illetve ellenőrzött mindent és mindenkit, köztük az általa kiválasztott hivatali utódát, a 68 éves Tokajevet is.
Tokajev egyéb fontos döntéseket is hozott múlt szerdán. Elfogadta a tüntetők követeléseit, sőt különböző engedményekkel kedveskedett nekik. Utasította az illetékeseket, hogy 180 napra állítsák vissza a népszerű LPG, a benzin, a gázolaj, a fontos közfogyasztási cikkek (elsősorban élelmiszerek) és bizonyos szolgáltatások hatósági árát. A szegényeknek még lakbér-támogatást is ígért.
Ám ez sem segített. A népharag futótűzként terjedt az országban és az elégedetlenség szerda estére néhol már fegyveres összetűzésekbe csapott át. Kazahsztán hirtelen háborús övezetté vált, s ezért még aznap (január 19-ig) rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban.
Hivatalos adatok szerint (amelyeket időközben visszavontak) a múlt heti tüntetésekben legalább 164-en haltak meg (köztük 16 rendőr és katona), a sebesültek száma meghaladja a 2200-at. Az anyagi kár értéke pedig megközelíti a 200 millió dollárt. A hét végére állítólag sikerült stabilizálni a helyzetet, bár a biztonsági erők még folytatják munkájukat azok után is, hogy már több mint 7900 személyt vettek őrizetbe.
Ekkora ribilliót még nem látott Kazahsztán, amelynek mai területét a Szovjetunióban jelölték ki ottani tagköztársaságként. Önállóságát a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor nyerte el. Azóta autoriter rezsim épült ki az országban, élén a volt magas rangú kommunista tisztségviselő Nazarbajevvel, aki igyekezett jó kapcsolatokat ápolni Moszkvával, Pekinggel és a vezető nyugati hatalmakkal. A vaskézzel biztosított politikai stabilitásnak, valamint óriási kőolaj-, földgáz-, urán-, szén-, továbbá króm-, mangán- és vasérc-készleteinek köszönhetően a külföldiek (elsősorban amerikai, európai, orosz és kínai cégek) horribilis összegeket fektettek be az országban a fontos ipari nyersanyagok és energiahordozók kitermeléséből, illetve értékesítéséből származó profit reményében.
A gazdaság sokáig jól teljesített, bár tavaly már 11 százalékos recesszió sújtotta, az infláció pedig immár megközelíti a tíz százalékot, ami a lakosság számára egyre nagyobb tehertétel. A munkanélküliség is magas, a fizetések viszont szerények, a minimálbér három éve változatlan (95 dollár értékű kazah valuta, vagyis tenge).
Mindezeket a problémákat kezelhetőnek gondolta a vezetés, ám a hirtelen jött demonstrációkkal és véres zavargásokkal már nem tudott (vagy nem akart) megbirkózni. A hatalom inkább taktikát váltott: a tüntetőket (már szerdán este) átminősítette rendbontókká, szervezett lázongókká, garázdálkodó banditákká és terroristákká, akiket szerinte külföldön képeztek ki és onnan is irányítanak, merthogy „valamiféle összeesküvés történt”. A rendfenntartók fellépését ugyanakkor terrorellenes hadműveletként állította be. Tokajev is külső segítséget kért (szerdán éjjel), amit másnap meg is kapott. Attól a katonai szövetségtől, amelynek hazája is tagja és Oroszország képezi a főerejét, mivel elsősorban az ő érdekeit szolgálja.
A posztszovjet térség hat államát (Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Fehéroroszországot, Oroszországot, Örményországot és Tádzsikisztánt) tömörítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) a helyzet rendeződéséig, vagyis „átmeneti időre” ígért csapatokat a rend helyreállításához. Összesen 2500 (többségében orosz) ODKB-katona állomásozik majd Kazahsztánban, feladatuk a kulcsfontosságú létesítmények védelme és a rend fenntartása.
Bár az ODKB-t 1992-ben alapították, katonai beavatkozást még sehol sem hajtott végre (hiszen alapfeladata elvben a külső ellenség visszaverése); a kazahsztáni az első ilyen missziója.
A kijelölt orosz (légideszantos) egységek elsőként érkeztek meg (múlt csütörtökön). Ez aligha meglepő, hiszen a Vlagyimir Putyin elnök vezette Oroszország már jó ideje a posztszovjet térség (értsd: az orosz érdekszféra) vezető hatalmának és a határon túli oroszok védelmezőjének szerepében tetszeleg. Ha kell, a térségbeli szövetségesei mellé áll és segít nekik a bajban. Legutóbb 2020-ban Alekszandr Lukasenko fehérorosz államfő diktatórikus rezsimjének dobott mentőövet, amikor az ellenzék meg akarta buktatni a meghamisított elnökválasztási eredmények miatt.
Kazahsztán is az orosz érdekövezethez tartozik, Moszkva egyik fontos stratégiai szövetségese és partnere. És nem mellesleg a legnagyobb (csaknem 2,72 millió négyzetkilométer, azaz 31 Szerbiának megfelelő) területű közép-ázsiai állam, amely függetlenné válása óta a vele majdnem 7650 kilométeren (!) határos Oroszországgal ápolja a legszorosabb kapcsolatokat. Emellett szerves része az ugyancsak szomszédos Kína globális gazdasági terjeszkedését és befolyásának növelését szolgáló Övezet és út (BRI) nagyszabású kezdeményezésnek. (Talán nem véletlen, hogy már Peking is jelezte: szükség esetén segítséget nyújt a rendcsináláshoz.) Földrajzi elhelyezkedése miatt jelentős kereskedelmi kapocs Kína, Oroszország és Európa között. És régtől fogva a nagyhatalmak zsákmányszerző vadászterülete.
Moszkva számára legalább kétszáz éve követelmény, hogy hozzá hű vezetése legyen Kazahsztánnak. A főként kazakok, oroszok, üzbégek, ujgurok, ukránok, tatárok és egyéb, kisebb létszámú népcsoportok lakta ország jelenleg nemcsak biztonságpolitikai szempontból fontos a Kreml számára, hanem gazdaságilag is. Kazahsztán ugyanis tagja a 2014-ben alapított Eurázsiai Gazdasági Uniónak. Annak az öt államot tömörítő szervezetnek, amelyet moszkvai kezdeményezésre az EU mintájára, de annak ellenpólusaként hoztak létre az egykori szovjet térségben az ottani orosz érdekszféra fenntartását szolgáló együttműködésként. Így kétség sem férhet hozzá, hogy Moszkva megvédi kazahsztáni érdekeit.
A néhol még felbukkanó tüntetők nem sokat számítanak, hiszen múlt péntek óta (államfői döntés nyomán) figyelmeztetés nélkül lelőhető terroristákká váltak. A további utcai tiltakozás, ellenállás, követelőzés és harc immár szinte értelmetlen, hiszen a hatalom túlerőbe került. Moszkva jóvoltából.
Rossz nyelvek szerint a beavatkozás (hivatalos szóhasználattal: a békefenntartás és segítségnyújtás) forgatókönyvét is a Kremlben írták, amely ezt tagadja. Az orosz kormány ugyanakkor más idegen hatalmakra mutogat, s azt állítja, hogy azoknak áll(t) érdekében szervezett fegyveres alakulatokkal és erőszakkal aláásni Kazahsztán biztonságát és integritását. Tokajev is arról beszélt, hogy külföldről szított és szervezett lázongás bontakozott ki az országában. A terroristáknak bélyegzett résztvevőkről pedig elhíresztelte, hogy katonai kiképzésben részesültek és tervezetten, összehangoltan, sőt brutálisan léptek fel.
Az elnök ellenfelei szerint mindezt csak azért mondogatta, hogy erre hivatkozva kérje az oroszok és az ODKB segítségét a tényleges irányítás megszerzéséhez, saját pozíciója megszilárdításához és egyeduralma megalapozásához, amihez hozzátartozik a háttérből dirigáló Nazarbajev és klánja teljhatalmának szétzúzása. A lakosság egy része úgy tartja, hogy az idegen „békefenntartók” beavatkoznak az ország belügyeibe és nem csak a tüntetések elfojtása végett jöttek. Az elégedetlenkedők azt is felróják Tokajevnek, hogy az oroszok behívásával megcsonkította Kazahsztán szuverenitását. Figyelmeztetnek ugyanakkor arra is, hogy az igazi „mentortól” (vagyis Moszkvától) továbbra sem szabadult meg, sőt ezentúl már az fogja bábként rángatni, jó esetben – a hozzá hasonlókkal együtt – dekorációnak használni a politikai kirakatban.
Az orosz elnököt nem kellett sürgetni, azonnal lépett. Putyinnak ugyanis nagyon ellenére vannak a Szovjetunió romjain megalakult államok egy részében az ezredforduló után tapasztalt belpolitikai bizonytalanságok. Különösen pedig a „színes forradalmak” (a demokráciapárti, s az autokraták számára elfogadhatatlan követeléseket megfogalmazó tüntetések), amelyek gyakran a túlzott orosz befolyás ellen irányultak, sőt néhol (így 2003-ban Georgiában, majd 2014-ben Ukrajnában) Moszkva-ellenes, nyugatbarát rezsimeket segítettek hatalomra. Putyinnak az az érdeke, hogy Kazahsztánban neki tetsző rend legyen, a helyi hatalom pedig hallgasson Oroszország „intelmeire” és tűrje el katonái jelenlétét. Különösen mostanság, amikor Ukrajnáért is folyik a vetélkedés Washington és Moszkva között. Ha Kazahsztánban maradna a zűrzavar, esetleg megbukna a rezsim (és helyébe a Kína, vagy a Nyugat felé húzó vezetés lépne), az súlyos csapás lenne az orosz érdekekre, egyszersmind gyöngítené Moszkva pozícióit mind Pekinggel, mind Washingtonnal szemben. Főleg napjainkban, amikor az oroszok sok fontos kérdésről készülnek tárgyalni az amerikaiakkal. Így a fegyverkorlátozásról, nyugati biztonsági garanciákról, kedvezőbb energiapiaci viszonyok kialakításáról és egyebekről. Mindenekelőtt pedig Ukrajnáról (lényegében az ország feletti uralomról, sőt talán az egész exszovjet térség ellenőrzéséről) és a befolyási övezetekről, esetleg azok határainak átrajzolásáról (akár a nemzetközi politikai szabályok megváltoztatása árán), aminek az lehet a vége, hogy térségünkről és Kelet-Európáról is döntés születik ismét – a megkérdezésünk nélkül.
