2024. április 19., péntek

A piros tornacipő

Az ajándékba kapott vadonatúj piros tornacipő jelentette neki az egyik legnagyobb meglepetést az elmúlt hetekben, mesélte az egyik kedves barátom, aki az államtól kapott támogatásból vásárolta meg magának a különleges ajándékot, pontosabban – ahogyan ő mondja – a tornacipőt, amit magától az államelnöktől kapott ajándékba. Arra a kérdésre, hogy ez lesz-e a kedvenc tornacipője, sosem válaszol egyértelműen, inkább csak sejtelmesen mosolyog, majd elkezdi részletezni, hogy egy márkás darabról van szó, amelyre isteni sugallatra talált rá, hetvenöt százalékos kedvezménnyel, így minden bizonnyal sokáig szolgálja majd, sokáig emlékeztetve arra is, hogy kitől kapta.
Talán ez az egyik legfőbb oka annak, hogy annyira vigyáz rá, hiszen még fel sem húzta, amióta megszerezte, azóta a dobozában tartja, nehogy bántódása essen, vagy túl korán elpiszkolódjon, netalán idő előtt elszakadjon. Mert hát a tornacipő, még ha szívesen is hordja egész évben, nem téli viselet, arról nem is beszélve, hogy bakancsok, csizmák, téli cipők sora várja a cipősszekrényében, hogy sorra kerüljön, vannak, amelyek még ugyanúgy a dobozukban, mint a piros tornacipő, igaz, nem azért, mert fontos személyektől kapta volna őket, hanem csupán azért, mert még nem került sor rájuk.

Ami késik, nem múlik, mondja, majd arról kezd mesélni, hogy bár az utóbbi időben nem jellemző rá, hogy különösebben színesen öltözködne, a piros színt mindig is szerette, sőt régebben is volt egy hasonló piros tornacipője, amelyet éveken át hordott, vagyis inkább csak tartogatott. A szekrényben. És mivel akkoriban még nem volt lehetősége márkás termékeket vásárolni, inkább a szabadkai piacon megvehető olcsó hamisítványokat részesítette előnyben – ahogyan tettük ezt akkoriban szinte mindannyian, miközben sokan azt hihették, milyen jól megy sorunk, hogy a háborús időszakban is márkás termékekben járunk, mint például az a menő pesti srác, akivel Bécsben találkoztunk, és ugyanolyan szabadidőruhát viseltünk, csak az övé legalább tízszer annyiba került, mint az enyém –, bármennyire is vigyázott rá, tönkrement. Ahogyan nagymamáink mondták, állásában, amiből természetesen jókora kellemetlensége fakadt. Nem is róla lenne szó, ha nem így történt volna. Ezt jól tudják, akik ismerik. Akik nem, azok legfeljebb csak sejtik.

A történetet, még ha nem is annyira vicces, legalább tízszer hallottam. Na jó, nem, mondjuk nyolcszor. De annyiszor biztos. Történt ugyanis, hogy egyik reggel, miután szép, napsütéses hajnalra ébredt, úgy döntött, a piros lesz a szín, amit magára ölt, ám mire odaért a munkahelyére, szerencsétlen baleset történt, levált az egyik tornacipője talpa. Próbálta helyrehozni, ragasztóval meg sok egyéb dologgal, ám nem járt sikerrel, s mivel éppen egy megbeszélésre igyekezett, már csak abban bízhatott, mások nem veszik majd észre. Ahogyan sietős léptekkel haladt a folyosón, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy levált a másik tornacipője talpa is. Hirtelen sok minden átfutott az agyán, köztük néhány időigényes megoldási lehetőség is, a naivitásba hajló bizakodó gondolatát azonban, miszerint hátha nem veszik majd észre, határozottan el kellett hessegetnie. Gyors döntést hozott. Megfogta előbb a jobb, majd a bal cipő talpát, egy határozott mozdulattal lerántotta, elrejtette a folyosón lévő virágcserépbe, majd – mint aki jól végezte a dolgát – megkönnyebbülten ült be a megbeszélésre. Azt mondja, kissé szobacipő-érzése volt a talp nélküli tornacipőben, amiben azonban meglepő módon viszonylag komfortosan érezte magát, jóval komfortosabban, mintha az egyiknek lett volna talpa, a másiknak nem, és ezért esetleg sántított volna, vagy valami hasonló, így azonban csupán arra kellett figyelnie, hogy ne emelje fel, vagy ne tegye keresztbe a lábát, nehogy lebukjon, illetve azon kellett izgulnia, nehogy valaki megtalálja a virágcserépben az önálló életre kelő talpakat, és egy határozott mozdulattal a szemétkosárba helyezze azokat.

Végül minden jól alakult. Az ülés után a talpakat zsebre vágta, majd a tornacipővel együtt egy zacskóba süllyesztette, és bedobta a cipősszekrény aljába, hiszen – mint mondja – még simán megjavítható, és hát sosem lehet tudni, hátha egyszer még szükség lesz rá. Azóta azonban elé került az új, s most ott sorakoznak egymás mögött, a dobozban meg a zacskóban – ugyanúgy, ahogyan a világ dicsősége múlik el – az új, ajándékba kapott meg a régi, piacon vásárolt piros tornacipő.