Végül is nem lett madáretetőm. Pontosabban fából nem lett. Pedig Újvidéken is bejártak minden boltot. És mindazok, akik értenek hozzá, végigböngészték az online lehetőségeket. Így aztán – vessenek meg a környezetvédők és környezettudatosak – egy háromliteres üvegből készítettünk madáretetőt.
Nem is így volt. Először a kétliteres Rosa-üvegből, de amikor december 26-án megérkezett az eső, az ónos eső, és szórványosan hó is esett, teljesen átnedvesedett a tányerica. És ettől megijedtem, mert olvastam, hogy megeszik, és a bögyükben megfagy. Vagy kienged? De mindenképpen megfulladnak tőle. Így aztán a kék kupakos üveget leváltotta egy piros kupakos háromliteres ecetes műanyag üveg. Körbevágtuk a címkés részt, kihajtottuk, majd pedig a két szélén kilyukasztottuk, és spárgával hátrahúztuk a kivágott műanyagot, így bejárat is lett, tető is. Ágat is kaptak, üldögélni. A fa alá pedig a piros fazék, fehér pöttyökkel.
Három kékcinke vette birtokába a fát. Ők eszik a tányericát. Nem tudom, honnan kerültek elő a verebek – mert azt bizonyára mások is észrevették, hogy eltűntek, már ősszel sem ültek a dróton, nyáron sem fürödtek a porban, egyszerűen felszívódtak a szürkésbarna levegőégben –, de előkerültek. Nem sokan, ketten, hárman. Ők lent ülnek a fa alatt, a piros fazék mellett, és ami kiesik az etetőből, azt falatozzák. Nincs közösködés. A kékcinkék nem engednek mást oda az etetőhöz. Éppen úgy viselkednek, mint a fekete rigó, ami pedig a tüskés bokor lakója. Ha egy varjú vagy gerlice véletlenül át merészel repülni az udvaron, esetleg megjelenik a szomszéd fekete macskája, olyan ribilliót csap, hogy reszket a megtermett, szinte fává erősödött bokor. Aminek három önálló életet élő, gömb alakúra igazított lombja van. Nagyon japán. Nem én csináltam ilyenre, nem értek a fengsujhoz, de szép lett. Viszont az ónos esőtől olyan nehéz lett a három önálló lomb, hogy mire észrevettem, teljesen vízszintesen álltak. Rohantam a garázsba, hogy két gereblyével, két lapáttal, a létrával és két söprűvel alátámasszam az egyébként szúrós levelű, de most csillogó fehér fogságba esett gömböket. A fekete rigó persze azt hitte, hozzá akarok betolakodni, és iszonyú ribilliót csapott. Ahogy a bokor mozgott a madártól, a kerti szerszámok úgy dőltek ki a lombokat tartó ágak alól. Csattogott az udvar. A kékcinkék idegességükben kiköltöztek az utcai tujára, ami viszont a rozsdafarkút lepte meg. Mivel a tuja az övé. Mire mindenki lenyugodott, megérkezett a melegfront, elolvadt a tüskés bokor lombjában a víz, így aztán elkezdett kiegyenesedni mind a három gömbölyű lomb. És megint csak dőltek a kerti szerszámok, dőltek el csattogva. Még a létra is eldőlt. Óriásit szólt, akár egy petárda. A madarak megint hangoskodtak, ide-oda röpködtek. Azt hittem, hogy megijedtek. De erről szó sem volt. Már itthon vannak, berendezkedtek, felosztották maguk közt az udvart. Nyoma sincs bennük a félelemnek. Pillanatok alatt visszaáll a rend. Nincs köztük keveredés, nincs vita sem, viszont van köztük trécselés, mesélés, pletykálkodás, felháborodás és minden más, amivel közösségük életét alakítják, én pedig ámultan hallgatom.
Nem tudom, ilyennek képzeltem-e a madarak életét az udvarban, ilyennek képzeltem-e a saját életemet köztük. Abban reménykedtem, hogy szeretni fognak nálunk. És ez így is lett. Ennyi éppen elég. Csak ezt el ne felejtsem!
