2022. január 17., hétfő

„Nem szeretem a csendet”

Miklós Hajnalka 2021-ben a Magyar Szó legjobb újságírója – Karrierje Szabadkán indult és Belgrádban teljesedett ki

Miklós Hajnalka 17 évvel ezelőtt került a Magyar Szó szerkesztőségébe. A kíváncsiság vezette az újságírás felé. A tanulmányai végeztével és egy újságírói tanfolyam befejezését követően jelentkezett a szabadkai szerkesztőségben és munkát kapott. Noha sziklaszilárdan hitte, hogy pedagógus lesz, kíváncsiságból jelentkezett az újságíró-képzésre, később ugyanilyen okból lett újságírótanonc. Hivatásában ma is a kíváncsiság az egyik legnagyobb erőssége. Sokéves, kiváló munkáját 2021-ben a Magyar Szó szerkesztősége Az év újságírója díjjal ismerte el.

Belecsöppentél az újságírásba. Hogyan élted ezt meg?

– Érdekes volt vagy inkább kihívás, azt mondanám. Izgalmas volt egy teljesen más oldalról megközelíteni a problémát. Piacra akkor jár az ember, amikor szüksége van valamire. Akkor pedig nem azért mentem a piacra, hogy vásároljak, hanem hogy az árak felől érdeklődjek. Éppen tavasz végén, a földieper volt aktuális. Egy teljesen más szögből, más szempontból kellett megközelíteni helyzeteket, problémákat, kérdezni embereket. Ez izgalmas volt..

Mikor érezted úgy, hogy újságíró vagy. Mennyi időnek kellett eltelnie?

– Bennem még ma is vannak kételyek, hogy jól csinálom-e. Kell a visszajelzés. Be kell vallanom, sokszor úgy érzem, én nem arról az oldaláról fogom meg a témát, nem úgy állok hozzá vagy nem úgy teszem fel a kérdést, ahogy mások feltennék. Elmúlt nagyon sok idő, amikor már úgy éreztem, hogy nekem ez lett a hivatásom, a munkám. Nekem az újságíró mindig az, aki tanított, hogy az legyek, ami ma vagyok.

A Magyar Szó legjobb újságírójának járó díjat Ökrész Rozália, a vállalat igazgatója adta át (Ótos András felvétele)
A Magyar Szó legjobb újságírójának járó díjat Ökrész Rozália, a vállalat igazgatója adta át (Ótos András felvétele)

Megkaptad a visszajelzést, az év újságírója lettél.

– Vannak írások, amikre büszke vagyok, vannak olyan kutatások, amikre büszke vagyok. Most lehet, hogy nagyképűnek hangzik, igen, valamilyen visszajelzés értékű ez, hogy jó úton vagyok, hogy jól csinálok valamit. Én még mindig emésztgetem ezt a díjat, hogy tényleg megérdemeltem, hogy azon emberek sorába emeljenek, akik előttem megkapták. Igyekszem mindig bizonyítani és helytállni.

A szabadkai szerkesztőségben kezdtél, akkor éppen egy nagy fiatalítás folyt. Hogyan érezted magad és mennyit voltál Szabadkán?

– Borzasztó jó hangulat volt akkor a szerkesztőségben. Nagy volt a zsongás. Akkor rövid időn belül sokan érkeztünk fiatalok. Attól lehettünk szabadok, boldogok és nagyhangúak, hogy azok, akik fogadtak minket, támogattak is minket. Szerintem így lett kerek, így született meg egy olyan hangulat, amiben jó volt dolgozni nap mint nap. Valamilyen szinten támogattuk egymást, fiatalok és kevésbe fiatalok. Az egy szép időszak volt. Nagyon szerettem a Népszínháznál lévő szerkesztőségben dolgozni. Nagyon kicsi helyiségben voltunk, nem is volt az olyan szép, komfortos az a szerkesztőség, viszont lehet, hogy azért, mert ott kezdünk el dolgozni, valahogy nagyon szerettem. Jó volt, hogy egy helyen voltunk összezsúfolva. Nem tudtuk egymást elkerülni. A konfliktusba bele kellett állni, ha pedig vidámság volt, akkor mindenkire ráragadt az a hangulat.

Hány évet voltál Szabadkán?

– Kerek tíz évet.

Rólad az volt az általános vélemény, hogy te voltál a legnagyobb kapcsolati tőkével rendelkező újságíró. Mennyire tartod ezt fontosnak ebben a hivatásban?

– A kapcsolatok szerintem az újságíró eszköze. A legfontosabb eszköze, anélkül semmit nem lehet csinálni. Hiába van az embernek ceruzája, magnója vagy telefonja, ha nincs kitől információt kapni és nincs kitől gyorsan információt kapni. Szabadka nem nagy város és könnyű volt ismerkedni. Nyitottak voltak akkor az emberek felém. Ha valakikkel összeismerkedtem, azokat a kapcsolatokat igyekeztem használni a munkámban. Nem kihasználni. Ez egy kölcsönös kapcsolat volt. A szabadkai kapcsolataimat próbáltam magammal vinni, amikor Belgrádba költöztem, de nem sikerült. Belgrád egy teljesen más közeg. Ott új kapcsolatokat kellett kialakítani. Volt egy időszak, ami nagyon nehéz volt, mert Szabadkán az újságírók összetartottak és egymást segítették. Belgrádban ez nincs. Ott küzdelem van a riportalanyokkal, az információszerzés terén is. Mindenki arra törekszik, hogy megtartsa magának a telefonszámot, a kapcsolatot, a viszonyokat csak magának tartsa fenn.

Mikor és miért költöztél Belgrádba?

– 2014-ben költöztem Belgrádba, férjhez mentem és a férjem újságíró. Ő belgrádi. Egy szemináriumon találkoztunk és ebből házasság lett. Ő nagyon sokat segített és a mai napig sokat segít, hogy új kapcsolatokat építsek. Én is segítek most már neki, lehet, hogy egy kicsit többet mint ő nekem. A férjem a támaszom.

Egy kisvárosból egy több mint egymillió lakosú városba kerültél a Magyar Szó jóváhagyásával. A lapnak nem volt belgrádi tudósítója és te vállaltad ezt a feladatot. Nem féltél?

– Nem. Belgrád is egy város. Jóval nagyobb mint Szabadka és teljesen más tempójú város, viszont ugyanaz a rendszer, mint Szabadkán, csak kicsit magasabb szinten. Igazából ettől nem féltem. Az volt nehéz, ami ott várt. A kommunikációt kellett tanulnom, nem a nyelvet. Meg kellett tanulnom határozottabban kommunikálni és embereket kellett megismernem. Ott az emberek könnyen beszélgetnek, a kommunikáció sokkal közvetlenebb, az ismerkedés viszont nagyon nehéz. Bizalmatlanok és nehezen tudnak új embereket befogadni, megnyílni más eberek felé. Hét éve vagyok ott, annyira sok embert megismertem, hogy most már Belgrádban is vannak ismerősök, barátok, kapcsolatok. Most már nem idegen a nevem, ha telefonálok.

A díjazott és a kollégák (balról jobbra) Miklós Hajnalka, D. Tóth Lívia, Kocsi Zoltán szerkesztő, és Varjú Márta főszerkesztő (Ótos András felvétele)
A díjazott és a kollégák (balról jobbra) Miklós Hajnalka, D. Tóth Lívia, Kocsi Zoltán szerkesztő, és Varjú Márta főszerkesztő (Ótos András felvétele)

Egyedül vagy, otthonról dolgozol. Nem hiányzik a szerkesztőségi zsongás?

– Nagyon. Hiányzik a visszajelzés. Itt nincs visszajelzés, ha eszembe jut valami vagy kétségeim merülnek fel, nincs kinek feltennem a kérdést, vagy ha egy szó vagy kifejezés nem jut eszembe, nincs kitől kérdezzem. Nagyon furcsa volt az elején csendben dolgozni és a mai napig utálom a csendet. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy a fejem felett beszélgettek, hogy miközben telefonáltam, mellettem is valaki telefonált. Állandóan ricsaj volt. Valami történt körülöttem. Most ez nincs. Igazából úgy jobban érzem magam. Miközben a parlamenti jelentést írom, akkor is be van kapcsolva a tévé, és fél füllel hallgatom, hogy mi történik a parlamentben.

Belpolitikai újságírónak tart a szerkesztőség, így határoz meg téged, de közéleti, művelődési témák, jegyzetek, riportok alatt is látjuk nevedet. Melyek azok a területek, ahol jól érzed magad?

– Én az emberekkel szeretek beszélgetni. Mindig is jobban szerettem riportozni, azért mert embereket ismerhetek meg. Helyzetekbe csöppenhetek bele. Olyan helyekre jutok el, ahova mondjuk más ember soha sem fog. A riport szerintem a legizgalmasabb műfaj, amit egy újságíró csinálhat. Amikor Belgrádba költöztem, akkor egy olyan társaságba csöppentem, akik mindenről beszélgettek. Első, második alkalommal én csak pislogtam nagyokat, a neveket nem ismertem, a belgrádi helyi vállalkozókról semmit nem tudtam, bizonyos helyzetek ismeretlenek voltak, ahogy történések, utcanevek is. Akkor megfogadtam magamban, hogy ez így nem lehet. Én ott ülök és nem tudok hozzászólni a témához. Nagyon sokat olvasok mindenről. Minden érdekel. Hogy ne történjen meg az, hogy valami kimaradt és nem tudok róla. Ha jegyzetről van szó, én azt bátran vállalom, mert ha egy adott társaságban meg kell formálnom a véleményem, ki kell mondanom a gondolataimat, akkor már leírni sem olyan nehéz.

Melyik riportodra, írásodra vagy a legbüszkébb, amit nagyon szerettél megírni, amivel elégedett voltál?

– Ha az utóbbi egy két-évet veszem, akkor a legbüszkébb arra az oroszlánfejre vagyok, ami Zimonyban az Árpád-torony vagy Millennium-torony alatt van még mindig. Tehát egy pár méterre a saját helyétől. Arról a szoborsorról van szó, ami fent volt a Millenniumon. Véletlenül sikerült rábukkannom és igazából csak a sármomnak köszönhető, hogy egy fém kapu kinyílt előttem, mert nagyon bátortalan volt a nő vagy az a család, aki őrzi azt az oroszlánfejet, de sikerült meggyőzni. Ezért vagyok rá büszke, mert megtaláltam és közzétehettem, hogy a kompozíció egy része még mindig megvan. Ha az egész pályámat gondolom végig, ha a legnehezebb riportomat kell kiemelnem, az a gombosi trichinella-fertőzés és azon belül pedig annak az állatorvosnak a halála, akit okoltak a fertőzés miatt. Nagyon megrázó volt elmenni a családhoz és erről a tragédiáról beszélni. Nagyon sok mindennel foglalkoztam. Egyébként érdekes volt végigkövetni az autópálya építését Újvidéktől a horgosi határig, illetve azt a homokkitermelést, a mai napig nem találok rá magyarázatot, hogy azt miért engedték meg, hogy a homokot a Tőzegbányából egy gyümölcsösből vigyék. Veszélyes is volt, mert ránk is támadtak.

Jól érzed magad Belgrádban?

–Igen, bár sok minden hiányzik. Nagyon szerettem Szabadkán dolgozni. Hiányoznak az emberek, a kollégák.

Tervezel-e esetleg Újvidékre vagy Szabadkára költözni, hogy szerkesztőségben dolgozhass?

– Felmerült ennek a lehetősége is, nagyon sokat gondolkodunk a férjemmel azon, hogy hogyan tovább. Belgrád nagyon jó város, nagyon sok lehetőség van, nagyon sok programot kínál. Zajlik az élet Belgrádban, viszont ha kicsit nyugodtabb életet szeretnénk, hogyha családban gondolkodunk, már nem biztos hogy ez a legjobb város. Sokkal nyugodtabb környezetre lenne szükség, ezért felmerült az is, hogy Szabadkára költöznénk, de hogy a szabadkai szerkesztőség visszavállalna-e, azt nem tudom. Egyelőre ez csak az ötlet szintjén van. Szeretnék a Magyar Szónál maradni.

Ha tíz év múlva találkozunk, akkor miről beszélgetünk, mi lesz a legfontosabb az életedben?

– Nem tudom. Amellett, hogy én úgy kezdtem az újságírással foglalkozni, hogy nem volt tervszerű, egyszerűen csak egy lehetőség volt, eljutottam arra a szintre, hogy sok mindenben kipróbáltam magam, megeshet, hogy egy teljesen más területen próbálnám ki magam. Azt is tudni kell, hogy én még nagyon sok mindennel foglalkozom az újságírás mellett. Nagyon érdekel az étkezés, a nutricionizmus és a pszichológia is. Lehet, hogy éppen a gasztropszichológia terén próbálnám ki magam. Most éppen ez foglalkoztat nagyon.

Mi az a sok minden, amivel még foglalkozol?

Nagyon szeretek rajzolni, csak most már egyre kevesebb idő van rá, de újabb szenvedélyem a főzés és a kísérletezés. Szigorú étrenden vagyok és bizonyos dolgokat helyettesítenem kellett más alapanyagokkal. Kihívás volt, hogy a háztáji étkezést hogyan lehet átalakítani egészséges étkezésre. Most már tudok gombócot készíteni krumpli, tojás és liszt nélkül. Sőt gluténmentes palacsintát is tudok készíteni, amiben sem tej, sem tojás, sem cukor nincs. Szeretnék egy blogot indítani erről a témáról.

Az újságírás olyan, mint egy örvény, hogyha egyszer valaki belekerül, akkor magába szippantja, és nem engedi, fogva tartja. Te egyetértesz ezzel?

– Egyetértek, ezt érzem én is. Ezek csak ilyen vágyak, amiket felsoroltam, de nem biztos, hogy ki tudok ebből az örvényből keveredni. Amikor elmegyünk nyaralni, és ott látok valamit, azt le kell fényképezni, meg kell írni... Próbálom visszafogni magam, de nem megy.

Munka közben
Munka közben