2024. március 29., péntek

Méltánytalanul elfeledett nők

Művészek, zsenik, feltalálók, merészek és úttörők, az utókor mégis megfeledkezett róluk. Méltó helyük lenne az „elsők” és „híresek” körében, de csak kevesen és ritkán emlékeznek meg róluk. Vajon csupán azért, mert nőkről van szó?

A nő szerepe

Az első nő Éva anyánk volt. Nincs is olyan, aki ne ismerné őt. Mondjuk, emlékét kissé beárnyékolja a tény, hogy ő követte el az első, az eredendő bűnt.

Időszámításunk előtt még méltó szerepe volt a nőknek. Például az ókori Babilóniában, Asszíriában, Görögországban, majd az ókori Egyiptomban is természetes volt a nők szerepvállalása, így orvosként való működésük is. A középkor kezdetén a 900-as években alakult a Salernói Orvosi Egyetem, és viszonylag nagyszámú női hallgatója volt. A fordulat a 13. század elején, 1220 táján következett be, amikor a nagyhírű párizsi Sorbonne Egyetem határozata értelmében a nőket 350–400 évre kizárták az orvosképzésből, így az orvosi munka gyakorlásából is. A döntés oka ismeretlen. Majd évezredek teltek el úgy, hogy a nők csak másodhegedűsök voltak, jószerével még egyetemre sem engedték őket. 1821-ben született Elizabeth Blackwell, a világ első orvosnője, akit 1849-ben avattak doktorrá. Az első magyar okleveles hölgy Hugonnai Vilma (1847–1922) volt, aki még nem magyarországi, hanem a Zürichi Egyetemen szerzett orvosi diplomát 1879-ben.

Elképesztő erővel és kitartással vívták meg harcaikat a nők, és nem csak az orvosi feladatkörben való elismeréséért, megbecsülésért. A kisasszonyok világszerte elszántan harcoltak és követelték a műegyetem megnyitását a nők számára. Talán még nehezebb utat választottak azok a hölgyek, akik a művészetek világába akartak betörni.

1790–1900: Párizs felfedezi a „női művészeket”

Éva Ádám oldalbordájából kelt életre, Galateát Pygmalion kezei faragták… A férfi számos történetben az ihletett alkotó, míg a nő csupán passzív múzsa. Előbbit a gondolkodó tekintete jellemzi, utóbbi a megihlető múzsa, akit megfigyelnek, még a gondolataikat is az alkotó férfiú uralja. De a francia forradalomtól a párizsi kommünig a 19. század patriarchális társadalma fokozatosan egy teljesen új figurát lát megszületni, a női alkotók művészként jelennek meg a színen. Az egyenjogúság kivívása, amely a párizsi műhelyekben jött létre, általában maguktól a nőktől származott.

Tehát lassan felfedezik a nőt, mint alkotót, de az elismerésre még várniuk kell. Egy múzsa nem léphet csak úgy át a vásznon. A termékenység istennője, vagy a Madonna és a gyermek művészi portréi – a női alakot ekként történő ábrázolása a vásznon meghatározza, kifejezi  életvitelét is a patriarchális világban, hirdetve az anyaság, a tisztaság és az ártatlanság eszményét. Ez a gyakran meztelen (de csak tisztaságból) és termékeny (csak Isten kegyelméből) megformálás a nőt mintegy test nélküli jelképpé teszi, a női test a nagy férfiak elméjét hivatott ihletni. A több évezredes múltra visszatekintő férfiuralom gyakorlatát nem könnyű megtörni és elfogadtatni a fordulatot, hogy a vásznon a női látásmód érvényesüljön.

Női művészek mindig is léteztek, de őket a műhelyekben olyan alkotások készítésére alkalmazták, amelyeket azután a mester írt alá, így a sors névtelenségre kárhoztatta őket.  Néhányan közülük csak a 18. század végén tűntek fel önálló alkotóként, miután 1777-ben felszámolták a művésztársaságot, majd egy új rendelet lehetővé tette számukra a kiállítást a párizsi szalonokban. A remény ellenére azonban a forradalom nem adott több polgári jogot a francia nőknek. Szerepük továbbra is a családi körre korlátozódik, távol maradnak a nagy művészi pályától, és csak amatőr oktatásban részesülhetnek. A festőállvány előtt tekintetük nem tévedhet a női aktra – ez a férfiak kiváltsága, témaként számukra megmarad az úgynevezett „alacsonyabb rendű” csendélet, vagy az állatok ábrázolása. Arról, hogy „alsószoknyás Leonardo da Vinci-nek” gúnyolt fiatal nők a festészetből éljenek meg, akkoriban nem is álmodhattak. (1*) Kivétel ez alól, aki felsőbb körökhöz tatozott, vagy művészcsaládból származott, pl. Élisabeth Vigée-Lebrun portréfestőnő, vagy Rosa Bonheur, aki 1849-ben a Fiatal Hölgyek Szabad Birodalmi Rajziskoláját vezette. (Jelenlegi Nemzeti Dekoratív Művészeti Iskola). Annak ellenére, hogy Hélène Bertaux szobrászművész 1881-ben Párizsban létrehozta a Női Festő- és Szobrászszövetséget is, hogy ezeknek a művészeknek jobb elismerést biztosítson az intézmények részéről. A párizsi Nemzeti Képzőművészeti Iskola azonban csak a 20. század elején fogadott be nőket tanfolyamaira és a kiállítótermekbe. Keveseknek sikerül átcsúszni a résen, és női mivoltuk helyett munkájukra irányítani a figyelmet, pedig a művészi műfajok megújítására, modernitásra törekedtek.

Döntő pillanat a 18. század vége, amikor megjelennek az első női önarcképek, amikor a nők elhagyják a férfi kényszerzubbonyát. Legyőzik az akadályokat, melyek ecsetvonásaikat gúzsba kötötték, palettával a kezükben szuverén alkotóként érvényesülnek. A nők új nemzedéke, mint pl. Marie Cassatt vagy Suzanne Valadon, átveszik a hatalmat, és olyan női portrékat mutatnak be, amelyek már alanyaik pszichológiáját vizsgálják a mindennapi élet jeleneteiben. Sötét karikáival és merész színeivel Valadon a fürdőző nők meztelenségét intimitásuk teljes természetességében mutatja be. Sikerült visszaszereznie a női test, és ezáltal a belső szellemi érték ábrázolásának kiváltságait.

Erre – a még egyáltalán nem kitaposott ösvénynek nevezhető – terepre érkezik Rodin múzsája és szerelme, a zseniális szobrásznő, Camille Claudel (1864. 12. 8. – 1943. 10. 19.)

A 19. század végén Camille Claudel még merészebb lépést tesz azzal, hogy szobrain kiemeli a nő erotikus vágyát. Például az 1888-ban Párizsban kiállított Abandon c. szobrán a pár bujaságában nagyon modern. Erősen kiemelt izomzatú nő egy térdelő férfi fölé tornyosul nagyon érzéki testtartásban. A két test összefonódása nem a hatalom fitogtatása, inkább kölcsönös vágy, de önmegvalósítás is, szinte összefonódik a két nem. Noha Camille Claudelt sokáig becsmérelte a korabeli párizsi értelmiség, alkotói érzékenysége nélkülözhetetlen női művésszé tette, akinek csodával határos módon sikerült megnyernie az utókort egy kompromisszummentes és mindenekelőtt férfias történelmi narratívában.

Születésének évfordulójára számos intézményben kiállítással és előadássorozatokkal emlékeztek. Életéről, munkásságáról és Rodinnel ápolt kapcsolatáról a sorozat következő részében olvashatunk: Üzenetek bronzba öntve – kőbe vésett fájdalom címmel.

(Felhasznált irodalom: Romane Fraysse írása)