2024. április 24., szerda

Feketében születni

A Black Sabbath az 1980-as években felújított torpedóként tért vissza a zenei vizekre, ám folyamatosan léket kapott. A kultikus státuszt negyed évszázad után mégis elnyerték.

Embertelen törvények

A zeneipar igen viharos víz, ahol cápatörvények uralkodnak. A Black Sabbath 1979-re süllyedő hajóvá vált, amely egy lyukas garast sem ért. A zenekar tagjai alkoholproblémákkal küszködtek, Ozzy használhatatlan volt énekesként, a zenélést viszont nem akarták feladni. Az új frontember szerepére Iommi titokban több személyt is megpróbált kérni, de senki nem akart egy lecsúszott és irányvesztett banda tagja lenni. Szóba került David Coverdale neve, aki akkoriban már a Deep Purple-t maga mögött tudta, de a Whitesnake zenekar szekere még nem indult be igazán, valamint Robert Plant, a Led Zeppelin énekese is a jelöltek között volt. Végül Iommi elhívta Ronnie James Diót, a manótermetű hangóriást, aki a gótikus-fantasy szövegeiről vált ismertté az 1970-es évek második felében. Az énekes akkoriban került ki zenei ellentétek miatt a Ritchie Blackmore által vezetett Rainbow zenekarból, a saját együttese pedig még nem állt össze. Feltétele csak annyi volt, legyen tiszta az énekescsere lebonyolítása, emiatt Iommi az akkoriban zenekarba ki-be járkáló Ozzyt kirúgta.

Az új felállású Black Sabbathhoz félve mertek reményeket fűzni a rajongók, ám az 1980-ban kiadott Heaven and Hell lemez nagyobbat robbant, mint bármilyen korábbi anyaguk. A lemez egy időben jelent meg a brit heavy metal új hullámával, a lemezvásárlók pedig alig hitték el, hogy az új Black Sabbath-hangzás mennyire korszerű. Ugyanezt a vonalat követte az egy évvel később megjelent Mob Rules, ám a koncertturné során Iommi és Dio összebalhézott. A Live Evil címmel megörökített anyag már közel sem fogyott olyan jól, ráadásul Ozzy Osbourne sikeres szólókarrierje ekkoriban már szárnyalt, ami két részre osztotta a Sabbath-tábort. Ehhez aztán jött még egy harmadik csapás is, Dio első szólólemeze ugyanis hatalmas siker lett, amit további jól fogyó lemezek követtek.

A heavy metal átjáróház

Az elkövetkező tizen-egynéhány év arról szólt a zenekar történetében, hogy az egykori zenekari tagok ki-be szálltak a zenekarba, hol Ward ment el, hol Butler tért vissza, az énekesi pozíció pedig sehogy sem akart megszilárdulni. Iommi az egyedüli személy, aki mindvégig kitartott a zenekar mellett, ami főleg annak köszönhető, hogy a kiadók ragaszkodtak a Black Sabbath névhez. Előbb Ian Gillannal, a Deep Purple énekesével vették fel a Born Again lemezt, majd Glenn Hughes ex-Deep Purple basszer állt a mikrofon mögé pár évre. A közös turnéból viszont már nem lett semmi, mert Hughes egy kocsmai balhéban akkora maflást kapott, hogy hónapokig tartott a felépülése. Az évtized második felére került a bandába Tony Martin, akivel hamar turnéra is indultak, megcélozva még Dél-Afrikát is. Ez nem bizonyult túl jó ötletnek, mert a faji problémákkal terhelt országot érintő turné után a Black Sabbath több európai országból is ki lett tiltva a turné alkalmával. Az első közös anyag ismét egy kudarc lett, de a Headless Cross című lemezzel az együttes visszaszerezte azt a státuszt, amit Dio kirúgása után elvesztettek.

A következő lemez ismét kudarcot jelentett, több turnét is kénytelenek voltak lemondani, mert a Black Sabbathra nem volt kíváncsi senki. Mindeközben Ozzy Osbourne lemezmilliomos és folyamatos médiaszereplő lett Amerikában, akinek mindig van egy-két rossz szava az egykori zenekaráról. 1990 elején éles fordulattal hirtelen visszatért Dio a zenekarhoz, és elkészült a Dehumanizer lemez, amelyet kritikusok és rajongók egyaránt lelkesedéssel fogadtak. Az egésznek persze ismét kenyértörés lett a vége, Dio ismét ment, Tony Martin visszatért. A Cross Purposes lemezt csaknem az eredeti felállás vette fel, majd a turnét követően ismét lemorzsolódott mindenki, Iommi és Martin kivételével. A Forbidden lemez ismét kudarc, viszont a háttérben sok minden történt. 1997-ben Iommi bejelentette a zenekari felállás feloszlását és az eredeti Black Sabbath újraalakulását.

Soha nem halunk meg!

Akármekkora zenekari gondok jellemezték a Black Sabbath későbbi karrierjét, az 1990-es évek elejétől népszerű metálzenei előadók a műfaj számtalan ágából őket nevezték meg a legfontosabb zenei hatásnak. 1994-ben jelent meg a Nativity in Black című lemez, amelyen egy korábbi korszak legnépszerűbb metálfeldolgozásai voltak hallhatók. A Sabbath zenéje így felfrissült, és egy új generáció is megkedvelte a korai anyagokat, sőt pár évvel később verseny kezdődött, ki hogyan tudja reprodukálni az 1970-es évek eredeti Sabbath-hangzását. 1997-re, amikor bekövetkezett a 18 évig váratott újraegyesülés, az együttes koncertjeit több generáció is izgatottan várta. A promóciós gépezet beindult, Sharon Osbourne tehetséges menedzselésének köszönhetően, és elkezdődött az Ozzfest, amely az egyik legnépszerűbb utazó metálfesztivál lett Amerikában, ahol minden éjjel az eredeti felállású Black Sabbath volt a főzenekar.

A kereskedelmi gépezet maximálisan a zenekar mögött volt, a zenekart mindenki akarta látni, és hamar sor került a lemezfelvételekre is, amiből aztán végül semmi nem lett, mert Ozzyt kötötték a szólólemezes kötelezettségei. Alternatív megoldásként végül az történt, hogy Dio ismét visszatért a Sabbathba, de ekkor már nem használhatták ezt a nevet, így Heaven and Hell néven elkészült egy új lemez Dióval is, aki a turnét követően váratlan gyorsasággal elhunyt gyomorrákban. A sok vesződés közepette végül tényleg elindultak az új lemez felvételei, amely végül 2013-ban jelent meg, 13 címmel.

Az új kiadvány az eladási listák élén indult Európában és Amerikában is, ezt követően pedig bejelentették a lemezre nem került dalok kiadásának lehetőségét. Ez végül 2016-ban következett be, amit a The End című turné követett. A búcsúturnékra beharangozott koncertsorozat iránt óriási volt az érdeklődés. Azóta mindenki a saját szólókarrierjével foglalkozik, és esküdöznek, hogy a Black Sabbath már tényleg nem áll többé össze.