2024. április 25., csütörtök

Egy újabb rendhagyó irodalmi tankönyv

Milbacher Róbert: Legendahántás – 50+1 tévhit a magyar irodalomban

A nejem nyugdíjas korára vásárolt néhány elemista tankönyvet, hogy felfrissítse az évtizedekkel ezelőtt szerzett ismereteit, meg hogy lássa, mit és hogyan tanulnak manapság a gyerekek. Én az irodalomtörténettel voltam hasonlóan, azért is örültem meg nagyon Háy János Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – újraélesztő könyv című munkájának, aminek elolvasását követően nem győztem lelkendezni, hogy ilyen irodalmi tankönyveket kellene írni, hogy a nagyközönség visszacsábuljon a szépirodalomhoz.

„Csokonait elrekeszti előlünk a nyelvújítás, Berzsenyi túl komor és mitologikus, Vörösmarty túl dagályos” a mai értelmezhetőséghez, véli a szerző, aki közvetlen, humoros közbevetéseivel, közjátékaival oldja a nyelvi-történelmi eltávolodás keltette feszültséget. A XVI. század végváraiban uralkodó mentalitás megértéséhez például a mai Budapest romkocsmáit hívja segítségül, ahol a nyelvek kavalkádja között halálra is ihatja magát az ember, miközben folyton hadra fogható egy kis torzsalkodás, kakaskodás, duhajkodás erejéig. Tanultuk mi is, hogy a főurak saját törvényeikkel szabályozták alattvalóik életét, Háy viszont elveti az általánosítást és konkrétan ismerteti ezeket a törvényszámba menő rendelkezéséket, keze alatt életessé válik a múlt, távol áll tőle a megszépítés szándéka, de nem ragad le a bulváros szenzációhajhászásnál, a szennyes öncélú kiteregetésénél. Nem esik hanyatt a költői nagyság sokat sulykolt képzete előtt, Balassi korai szerelmi költészete kapcsán leszögezi, hogy az semmivel se különb a mai szerelmes kamaszok verselésénél, istenes versei se magasztosabbak, hiszen egyazon célt szolgálták, az áhított nő kegyeinek elnyerését a szív, vagy a hit, a lélek húrjainak pengetése által. Azt sem hallgatja el a szerző, hogy a magyar Don Juannak tekinthető Balassi magatartása több pert akasztott saját nyakába, mint ahány költeményt jegyzett, ám ezzel nem egy poétai magatartásmodellt előlegezett meg, hanem saját korában léha, tivornyázó habitusa megengedett, úgyszólván majdhogynem elvárt volt. Később, Berzsenyi kapcsán a költői nyelv megterheltségéről értekezik, ami a ma is érvényes módszertan mellett feloldhatatlan: „…azt hisszük, hogy érdemes verseket teletűzdelni lábjegyzetekkel, ahogyan manapság minden Berzsenyi-kötetben van, mert akkor megszólal a tudás, az az érzelmi és szellemi energia, ami a költeményekbe bele van tekerve. De nem szólal meg.” Így vélekedett Háy.

Most egy másik rendhagyó irodalmi tankönyv került kezembe, Milbacher Róbert irodalomtörténész, tanár, szépíró könyve, amely 50+1 tévhitet ígér a magyar irodalomból, így nyomban felkelti maga iránt az érdeklődést. Valójában a könyv a Covid-járványnak köszönheti megjelenését, mert a tanár jelenléti tanítás híján és a távoktatásra készülve rövid fejezetekben tette közzé a közösségi médiában kutatási eredményeit a XIX. század eleji irodalomról, rendkívül szórakoztató stílusban, az olvasót közvetlen megfogalmazásával akár a téma iránti továbbgondolásra is sarkallva. Legelőbb az első eredeti magyar szentimentális regényt, Kármán József Fanni hagyományai című levélregényét veszi terítékre, hogy kiderítse, ilyen című irodalmi mű nem is létezett, a szerzőisége is gyanús, Fanni vélhetően nem létezett, de Kármán is írhatta a leveleket, más is, egyedüli biztos, hogy a nevezett szerző adott művét Toldy Ferenc irodalomtörténész tette meg az első eredeti magyar szentimentális regénnyé.

A következő kisfejezetek közül több is Kölcsey Ferenc Hymnusára fókuszál. Milbacher rámutat, hogy a nemzeti himnusz a maga korában egyáltalában nem volt különösebben népszerű, később még a katolikus templomokból is ki akarták tiltani, mert a vers szellemisége sértett bizonyos egyháztudományi dogmákat, ráadásul megzenésítője, Erkel Ferenc muzsikájában is a katolikus egyházi zene túltengését érzékelték. Kölcsey mellett más költők is írtak himnuszt, Vörösmarty Mihály például a Szózat népszerűségét követően rendelésre fogalmazott egy az eredetinél magyarabb szellemiségűnek szánt „ellenhimnuszt”, a katolikusoknak pedig jóval korábbról megvolt a maguk himnusza, a Boldogasszony Anyánk című nemzeti, egyházi dal. Azt is megtudhatjuk, hogy a vers eredeti címe így hangzott: „Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból”, ami a későbbi kiadások során címre és alcímre tördelve is megjelent. Az említett zivataros századok a reformáció és az ellenreformáció idejére, a XVI. és XVII. századra vonatkozik, amikor a reformáció következményeként a magyarság török hódoltság alá került, mert a protestánsok szerint a katolikusok bálványimádásba fordították hitüket, a katolikusok meg úgy vélték, a lutheránusok megsértették Krisztus Igaz Egyházát, és ahogy lenni szokott, két civakodó közt a harmadik szerzi meg a zsákmányt. Végezetül a szerző kimutatja, hogy a hosszú verscím alcímként értelmezett része rávilágít, hogy a Hymnusban miért nem szerepelnek a mai nemzettudatunk szent királyai – mert a vers (el)beszélője egy protestáns prédikátor, és a protestánsok szerint minden, ami a reformáció előtt történt, az pogány időnek számított.

A Kölcsey-vonal hosszan húzódik a kötetben, pedig sokan várnak még sorukra, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa Mihály. Velük kapcsolatban olyan kérdéseket vet fel a szerző, mint: Mennyire volt magyar Petőfi?; Nadrágban járt-e Szendrey Júlia?; Mennyire volt tahó Toldi Miklós?; Mi az igazság Arany sipolya körül?; Tényleg öngyilkosságra készült Tompa Mihály?; Magyar találmány-e a homoszexualitás kifejezés?

Az irodalomtörténet szempontjából irrelevánsnak tűnnek ezek a kérdések, miként például az is, hogy Lehet-e a félszeműség nemzeti kincs? Pedig a felvetések alapozzák meg az irodalomértést. Az adott válaszokból derül ki, hogy milyen viszonyban álltak egymással a nemzeti romantika kiemelkedő alkotói, hogy volt magánéletük, nem emelkedtek ikonként a nemzet fölé, utolérték őket is a testi bajok, hagyták magukat elcsábítani, irigykedtek, egyszóval hús-vér emberek voltak. Ami fölött nem egy tankönyv elsiklik.

Milbacher könyve felkelti az igényt, hogy a magyar irodalom teljességére vonatkozóan olvashassunk ilyen adalékokat, kiegészítéseket, akár pletykaéhségből, de inkább az alkotások alaposabb megértése érdekében.

A Legendahántás számos szöveges és fényképes illusztrációja, a továbbgondolásra sarkalló irodalomjegyzékek, adalékok könnyen áttekinthető, olvasmányos színes kiadványt kínálnak az olvasónak.