2024. április 19., péntek
Zengető

Kérném az e-mail-címed!

Az év végi utolsó fellépésekre készülve zenekari próbát tartottunk. Hogy minél gördülékenyebben menjen a munka, úgy döntöttem, lekottázom a készülő dalokat a fiúknak. A kottázás igénye már előbb is felmerült tanult zenész barátaimban. Én voltam az, aki mindig halogattam. Haszontalan és felesleges időtöltésnek tartom mind a mai napig a zenetanulás ilyetén formáját. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy népzenét nem lehet kottából tanulni és játszani. Ha használunk is kottát, arra mindig úgy kell tekintenünk, mint egy irányt adó vezetőre, segítőre. Ahhoz pedig, hogy a népdalt vagy a népzenét hagyományos stílusában tudjuk megszólaltatni, a zenésznek/énekesnek szükségszerűen rendelkeznie kell egyfajta érzékenységgel és befogadóképességgel. Le kell ülnie egy népdalgyűjtés mellé, hogy addig hallgassa, próbálja újra és újra hangszerén a dalt, amíg úgy az nem szólal meg, mint azon a bizonyos felvételen. A pillanat pedig, amikor megszólal a dal, leírhatatlan. Csak az tudja, aki már próbálta. Persze ez kizárólag úgy működik, ha félre tudjuk tenni minden előítéletünket a „tanulatlan” előadókkal szemben. Ez a része talán a legnehezebb. Alázat és türelem híján nem fog működni.

Jelen esetben elég szűkös idő állt a rendelkezésünkre a felkészülésre, és azt gondoltam, teszek egy próbát, hátha fel tudom gyorsítani ezt a folyamatot. Szépen lekottáztam a dalokat, és átküldtem a zenekarnak. El is érkezett a közös próba napja. Első dal az első ütemtől, kezdhetjük. Mindenki a kottát nézi, de valahogy mégsem szólal meg a dal úgy, ahogy kéne. Persze zenészkollégáim rögtön a kotta hiányosságaira hivatkoztak. Hol van itt az egy? – kérdik. Aztán a hangjegyek hosszúságaival akad bajuk, majd az ütemvonal helyével, a tempóval, és még sorolhatnám a gondokat és kifogásokat. Kicsit félve teszem fel nekik a kérdést: szerintetek van-e mód egy élő és lélegző zenei formát lekottázni? Hümmögés van, de valódi válasz nincs. Arról nem is beszélve, hogy a magyar népdaloknak van egy olyan, hozzám igen közel álló tulajdonságuk, amikor az előadó szabadon adja elő a dalt, mintegy követve az élőbeszéd tempóját, alkalmazkodva a szövegbeli kiejtéshez. Ezt hívjuk parlandónak. Más esetben megjelenhet egy kezdetleges ritmus is, de közel sem olyan kötött formában, mint ahogy azt kollégáim megszokták a zeneiskolában. Ez a ritmus inkább olyan szabadon szárnyaló, a dallal együtt lélegező tempó. Erre mondjuk, hogy rubato. Hogy még érdekesebb legyen, a magyar népzene és népdal gyakran összeköti ezt a két kifejezést, így gyakran beszélünk parlando-rubato tempójú dalokról. Ezt kéne elmagyaráznom a kottához szokott zenésztársaimnak. Nem könnyű feladat, de megpróbálom még akkor is, ha ebbéli magyarázkodásaimat gyakran megmosolyogják. Emiatt a próba és a dalok átjátszása is csak döcögve halad.

Mi végett került ide ez a történet? Próbálok párhuzamot vonni a zeneoktatás és a fent említett eset között. Adva van tehát a népdal, amit meg kell tanulniuk a diákoknak. Ha hozott magával a gyerek akár egy csöppnyi rutint is az alsóból, talán már nem is lesz olyan nehéz a zenetanár munkája. Óvónőink munkájáról, feladatáról és a felsősök tankönyveiről már ejtettünk szót. Sajnos felsőben a tankönyveink egyre kevesebb népdalt tartalmaznak. Ha a gyerek nem hozott magával valamilyen készséget és alapot az iskola előtti előkészítőből vagy az alsóból, akkor igen hosszadalmas feladat vár a pedagógusra. Továbblépve ezen az úton, górcső alá kell vennünk a tanárt is. Vajon miként adja majd elő a dalt, milyen hangképzéssel és milyen stílusjegyeket emel ki? Esetleg éppen most akarja alkalmazni a kórusvezetésből megtanult éneklési technikákat? A népdal megszólaltatása egy másfajta előadói és hangképzési technikát igényel, mint amilyent tanulmányaik során oktatóink elsajátítottak. Sajnos számtalan példa van arra, hogy a tanár inkább alkalmazkodik önmagához, saját lehetőségeihez és rutinjához, mint a néphagyomány által az évszázadok alatt szentesített stílusjegyekhez. Hallottam már énekeseket színpadon, akik olyan utasításokat kaptak egyetemet végzett tanároktól, hogy még véletlenül se gutturálisan képezzék a hangot. Legyen az lágy és levegős, mondták. A gond az, hogy tanult kollégáink nem vették a fáradságot, és sohasem próbálták megtalálni a hagyományos népdaléneklés módját.

Beszéltem már egy olyan hanganyag összeállításáról, amely nagyban megkönnyítené zenepedagógusaink munkáját. Most inkább arról ejtenék szót, hogy milyen kevés munkával és anyagi ráfordítással járna egy ilyen hangtár létrehozása. Ismerve a vajdasági lehetőségeket, úgy látom, megvannak a szakembereink és a technikai feltételeink is. Igazából csak hozzá kéne látni a szerkesztéshez. Az elkészült válogatást pedig ma már nem kell lemezre sem kiírni. Egy ilyen anyagnak a terjesztése nem kerülne semmibe. Fogom a válogatást, és csatolom egy levélben a megadott címre. Úgy gondolom, minden zenetanár örömmel adná meg e-mail-címét, csak hogy mielőbb kézhez kapjon egy ilyen válogatást. Állítsunk hát össze egy ilyen listát, és lássunk végre munkához!