2022. május 22., vasárnap

Mire jó az új év?

Azt hiszem, a világ tökéletesen van megalkotva; amit az ember rontott rajta, az már az ő vétke. Úgy érezhetjük, hogy az esztendő hossza is éppen annyi, amennyi elviselhető a következő átfordulásig: ha kurtább lenne, jaj, mi mindent kellene félen hagyni; ha megnyúlna, unalmas és fárasztó volna kivárni a végét. A marslakók ebben a tekintetben szerencsétlen helyzetben vannak, mert hatszáznyolcvanhét napon át – a mi napjainkban számolva – kénytelenek várakozni az újabb újévre. Földi találkozások alkalmával pedig, ha az életkoruk kerülne szóba, ajánlatos tisztázni, marsi vagy földi években számolunk-e. Különösképp a hölgyek esetében, mert az ottani tízéves lány itt már tizenkilenc körül járna. Pedig ugyanolyan hús-vér (vagy más anyagú) marad, meg az életkora sem módosulna, csak hát – mondanák a bölcsek – minden viszonylagos.

Az új esztendő elsősorban arra jó, hogy legyen mihez kötni derűlátásunkat. Mert nincs ember a világon, aki arra számít, hogy majdcsak romlik minden tovább, ha pedig tárgyilagos mérlegelés után mégis ilyen végkövetkeztetésre jut, legalább reménykedik és hinni kezd abban, hogy tévedett. Reméli, hogy nem döglik be a mosógépe, a tolvajok békén hagyják a vagyonát, megtelik a raktára terménnyel, a pénztárcája pedig ötezresekkel (állítólag az is van), nem lesz a nyár égetően forró, hullik elegendő eső, a gyerek dicséretekkel járja az iskolát, nő a fizetés, visszakozik az infláció, gyérül a vírus. Hogy teljesen vidám és békés lesz a világ, meg több a józan ész, arról még győzködnie kell önmagát, mert a derűlátás sem lehet határtalan.

Az örök optimizmusra abból is következtetni lehet, hogy akárhányszor is jósoltak világvégét, mi mindannyiszor megmosolyogtuk. (És egyszer sem tévedtünk.) Persze a jóslatra tett gúnyos mosoly csak az utóbbi évtizedekre vonatkoztatható, mert régente – a témában jártas szakemberek szerint – bizony sokan rettegtek az emberiség pusztulásától, s hogy ha már bekövetkezik, ne vesszen semmi kárba, nekiálltak fölfalni a tartalékokat. Aligha volt az a többség számára nagy dínomdánom, legföljebb annyi, amennyit korunk embere eltakarít karácsony és újév táján. Ha nyárra esett a világvége, talán nem is bánták a nagy evészetet (és a megnyert új életet), mert pótolta a természet, télidőben azonban fonnyadoztak a koplalásban, ha már mégsem utolsóra sikeredett a vacsora. Bizonyosan türelmetlenül várták a tavaszt hozó új évet, és most már derűsen tekintettek az újabb világvége elé.

Az új esztendő arra is jó, hogy feledtesse a múlót, de az sem baj – a sikerekben gazdag, gondolom, kisebbség esetében –, ha sajnáltatja. A jót miért törné derékba egy évátfordulás? A gyerek is megvigasztalódik, ha a tönkrement játék miatt újjal kecsegtetik: „Nem baj, kicsim, majd lesz másik.”

Mindezek után mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hogy elvétve előfordulnak közöttünk igencsak mérsékelt derűlátással megáldott emberek. Miként egyik jó barátunk, akit ha a jövő évről kérdezték, hogy milyen lesz az új esztendő, ő így válaszolt: Rosszabb, mint az idei, de jobb, mint a rá következő. Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy ezúttal másként gondolná-e: jobbnak vélve a most következőt az ideinél, de rosszabbnak, mint az utána jövő lesz majd. Ha hisszük, ha nem, mégiscsak azért jönnek esztendőkre esztendők, hogy ez utóbbi változásban bízzunk.