2024. április 20., szombat
ANYASAROK

Boldog anya, boldog baba

Érzelmi szabadságot anyának!

Bizonyára minden anya hallotta már a bölcsességet – boldog anya, boldog baba – mely kijelentés tulajdonképpen csak rózsaszín köntösbe bújtatja a valódi gondolatot – szedd már össze magad. Bármilyen szépen és kedvesen is mondja valaki ezt egy lelkileg és mentálisan küzdelmes időszakot megélő anyának, eléggé nagy a valószínűsége, hogy többet árt vele, mint amennyit segít. Úgy érzem, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nem ér az anyák vállára pakolni minden terhet, különösen most, a pandémia idején. Nem ér, anyától elvárni, hogy boldoggá tegye a családot, egy olyan szituációban, ahol a saját mentális egészségét is jó eséllyel borotvaélen próbálja egyensúlyozni. Az persze tagadhatatlan, hogy talpra kell állni. Ugyanakkor tudom, hogy nem az önmegtagadás a megfelelő módja ennek a talpra állásnak. Mi jó származik abból, ha megpróbáljuk eljátszani a boldog anyát, közben pedig nyeljük a sötétebbnél sötétebb érzéseket és gondolatokat?

Honnan ered vajon ez a kissé archaikus felfogás, hogy elsősorban az anya feladata és felelőssége mindenki mást boldoggá tenni maga körül? Egyrészt nyilván sokat számít, mit hozunk otthonról, s lássuk be, sokunk családjában azért leginkább az anya képéhez társítjuk a szeretetteljes és nyugalmas otthoni környezet megteremtését, míg apának a családfenntartó szerep jut. Másrészt talán pont ebből a szerep leosztásból kifolyólag előfordulhat, hogy kicsit túlmisztifikáltuk az anyákat. Úgy tekintünk rájuk, mint a megnyugvás, béke és biztonság forrása – és azok is, a babájuk számára. De ebből az erőforrásból nem profitálhat mindenki – legalábbis nem állandó jelleggel. Mert, ha saját igényeit és érzéseit háttérbe szorítva anya egyfolytában csak adni próbál, előbb utóbb kimerül. Pedig ő is csak ember, s neki is szüksége van töltődésre, támogatásra, segítségre, vagy éppen egyedüllétre, én-időre.

Ahogy ezeket a sorokat írom úgy érzem, kitartóan bontogatom azt a gondosan felépített anyaideált, ami évtizedek óta száll anyáról a lányra. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem ennek a hagyománynak a hitelességét? Az idő múlásával azonban változnak a dolgok, és nincs ez másképpen az anyasággal sem. Összehasonlítva az előző generációk anyaságról való elképzeléseit a mai anyaideállal, egyre nagyobb eltérésekbe boltunk. Ma már nem elég, hogy anya is dolgozik, s hogy emellett ellátja a családot otthon is. Anya legyen mindig és mindenki számára elérhető, szánjon minőségi időt gyermekeire és a párjára, ne hanyagolja el sem az otthont, sem az embereket maga körül, na meg persze magát sem, hiszen ahogy egy másik bölcs mondás tartja, adni csak abból lehet, ami van. Hogy az elvárások széles skáláján végül jut-e idő magunkra, vagy hogy milyen áron, az egy másik történet. Az viszont tagadhatatlan, hogy a modern kor anyáival szemben egyre több az elvárás, listáikon pedig egyre több feladat szerepel.

Nem célom mártírt csinálni az anyákból, mert tudom, hogy az apa szerep legalább annyira sztereotipizált tud lenni – apa a családfenntartó, a megrendíthetetlen biztos alap, aki vállán cipeli az egész családot, aki soha semmilyen értelemben sem lehet gyenge, s ha netán nem ő viseli a nadrágot, akkor csak egy szánalmas papucs. Ezek a szilárdan rögzült férfi/apa képek sem egészségesek. Ugyanakkor, míg anya szülési „szabadságon” van (remélem érezzük a szabadság szóban az iróniát), addig apa munkájának továbbra is társadalmi szinten mérhető értéke van, amiért pihenés is jár. Az anya otthon végzett munkája láthatatlan és megtérítetlen marad. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben az apa szociális hálóját és mindennapi rutinját alig érinti egy gyermek érkezése. Ezzel szemben az anyát a gyermekgondozás teljesen le is választhatja kapcsolatrendszeréről, akár véglegesen is. Mindennapjainak kialakítása gyermeke(i) köré rendeződik, ráadásul, egy csecsemőről való gondoskodás sok lemondással, ellenben kevés szabadidővel és mozgástérrel jár. Az én-idő beiktatása a napirendbe legtöbbször igen komoly logisztikai tervezést és több segítőt is igényel, különösen a gyermek első évében. Az anya világa teljesen beszűkül, s ezzel együtt egyre kevesebb lehetőség akad a feltöltődésre.

Mióta anya lettem, a legnagyobb probléma éppen a feltöltődés és az én-idő hiánya, és ezen sajnos nem segítenek a bölcs gondolatok. Próbálom nem meghallani ezeket a régimódi tanácsokat, vagy legalábbis nem a lelkemre venni őket, ami azért lássuk be nem egyszerű. Hiszen mi nők arra lettünk nevelve, hogy több dolgot, vagy inkább mindent is egyszerre csináljunk, és még legyünk büszkék is arra, hogy figyelmünket meg tudjuk osztani. Emellett pedig ott van a vállunkon ez a láthatatlan nyomás, hogy nekünk mindenhol és mindenben helyt kell állni, legfőképpen anyaként. De rájöttem, ha megszakadok sem fog ez menni nekem. Úgy érzem, egyszerűen képtelenség a megtestesült jóságot és békét állandó jelleggel a mellünkön hordani, mint valami kitüntetést. Mi nők, anyák is elfáradunk még akkor is, ha „csak” otthon ülünk és játszunk a gyerekkel.

A gyermekem első életévében én is hallottam néhányszor, hogy boldog anya, boldog baba, boldog család. Tudom, jó szándék vezérelt mindenkit, tudom, csak erőt próbáltak adni, egy olyan helyzetben, ahol valódi segítségnyújtásra nem volt lehetőség. Ettől függetlenül minden ilyen biztatás hallatán azt éreztem, már megint nem vagyok elég jó. Aztán volt egy pont, ahol döntenem kellett, mi a fontosabb – megfelelni az elvárásoknak vagy kézen fogni végre saját magam. Volt egy pont, ahol be kellett látnom, hogy az adni csak abból lehet, ami van mögött azért sok az igazság. Tudni és hinni kell, hogy nem csak belőlünk anyákból áll gyermekünk számára a világ. Egy család boldogsága nem egyedül az anyától függ, és nem egyedül az anya felelőssége. Hadd élhesse meg az anya is lelkiismeret-furdalás nélkül úgy a rossz, mint a jó érzéseit. Hadd ne kelljen közben attól rettegnie, hogy gyenge pillanatai tönkreteszik a családja lelki világát. Egy anyának is szüksége van az érzései szabad megélésére. Hogyan tudunk hát támogatni egy küzdelmes időszakot megélő anyát? Bölcsességek és tanácsok helyett, inkább kérdezzük meg tőle, miben segíthetünk. Ha pedig nem áll módunkban segíteni, csak hallgassuk meg, és biztosítsuk róla, hogy nincs egyedül.

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)