2024. március 29., péntek

Két és fél óra déjà vu

Lana Wachowski: Mátrix: Feltámadások

Az 1999-ben bemutatott Mátrix a filmtörténelem egyik mérföldköve, amely megnyitotta a filmiparban a XXI. századot. A film olyan vizuális effektusokat vonultatott fel, köztük az úgynevezett bullet time effektust, amelyet addig nem látott a világ. A Mátrix azonban nem pusztán forradalmi látványvilága miatt maradandó alkotás, hanem azért, mert releváns filozófiai kérdéseket vet fel. A film alaphelyzete például, miszerint valóságunk valójában nem más, mint egy számítógép által elénk vetített illúzió, egy valós filozófiai problémát takar, amelyet a neves analitikus filozófus, Hilary Putnam Agyak a tartályban című tanulmányában vetett papírra 1981-ben. E gondolat a tudományos-fantasztikus irodalom szerelmesei számára sem ismeretlen, hiszen a kultikus amerikai sci-fi író, Philip K. Dick nem egy regényében írt hasonló történetet, amelyben a szereplők a virtuális valóság foglyai. A Mátrix tehát nem egy eredeti történettel rukkolt elő, mégis először vitte azt vászonra, mégpedig egy pörgős akció-sci-fi keretében, így az ott felvetett gondolatok a nézők széles rétegeihez eljutottak. Ezzel az alkotók nem mellesleg bebizonyították, hogy nem ördögtől való egyszerre látványos és elgondolkodtató filmet készíteni. A Mátrix azóta kultuszfilmmé avanzsált, amelynek mondatai szállóigévé váltak és immár a popkultúra részei. 2003-ban aztán a Mátrix trilógiává bővült, amikor megjelent az Újratöltve címet viselő második része, majd rövid időn belül a harmadik része, a Forradalmak. Kétségtelen, hogy a folytatások jelentősen bővítették a Mátrix univerzumát. A történetek rengeteg új karaktert vonultattak fel, új konfliktusokat mutattak be, miközben a nézők láthatták az emberek és a gépek világát, de a folytatások már csak akció- és látványorgiák voltak csupán, és az első rész filozófiai mélységeit megközelíteni sem tudták. Húsz évvel később pedig megkaptuk a Feltámadások címet viselő, negyedik Mátrix-mozit is.

A negyedik rész hatvan évvel a Forradalmak után játszódik. A történet szerint az előző részekben megismert Neo (Keanu Reeves) nem halt meg, ahogy azt a harmadik rész végén láthattuk, hanem ismét, egy immár sokkal alattomosabb és veszélyesebb Mátrix-program foglya. Neo itt Thomas Anderson ismert játékfejlesztőként éli mindennapjait. Emlékképek gyötrik régi életéről, pszichiátere (Neil Patrick Harris) azonban igyekszik meggyőzni őt arról, hogy ezek csak látomások és rendszeresen kék pirulákat ír fel számára. Közben a Bugs (Jessica Henwick) vezetésével egy csapat kutat a Mátrixban Neo után, hogy ismét felébresszék az emberiség egykori megmentőjét. A kutatás során kiderül: nem csak a Kiválasztott a virtuális valóság foglya, hanem Trinity (Carrie-Anne Moss) is. Ezzel elindul a hajsza a két hős tudatának felszabadításáért, amivel olyan folyamatok indulnak be, amelyek egy emberek és gépek közötti újabb háború kitörésével fenyegetnek.

A fenti ismertetőből is sejthető, hogy sajnos a Mátrix negyedik része is az utóbbi évek filmfolytatásainak tipikus hibáját követi el. A Feltámadások ugyanis egyszerre próbál meg az előző részek folytatása és az első rész újrafeldolgozása lenni. A nagyobb baj, hogy inkább ez utóbbivá vált végül a film, olyannyira, hogy annak, aki látta az 1999-es változatot, jelenetről jelenetre folyton déjà vu érzése támad. Ismét láthatjuk, ahogy Morpheus (Yahya Abdul-Mateen II) fiatalabb kiadása egy Kung-fu edzés keretében megpróbálja felszabadítani Neo képességeit. Neo újból összecsap nagy ellenlábasával, Smith ügynökkel (Jonathan Groff), szinte mozdulatról mozdulatra ugyanúgy, mint ahogy azt az első részben láthattuk, pusztán annyi különbséggel, hogy ezúttal nem egy metróállomáson esnek egymásnak, hanem egy lepukkadt mellékhelyiségben. És ha ez még nem lenne elég, visszaemlékezések és bevillanások gyanánt a film végéig szinte folyamatosan rövid bevágásokat láthatunk az előző részekből. Az újracsomagolt jeleneteken kívül a nézők a folytatásból csak egy kis ízelítőt kapnak csupán. Miután Neo beveszi a piros kapszulát, egy gyökeresen megváltozott való világban ébred. Immár vannak olyan gépek és programok, amelyek nyíltan az emberek oldalán állnak. A film egy pontján ki is mondják, hogy itt már nem pusztán „mi és ők” vannak, mint az előző részekben, hanem ebben az új konfliktusban az oldalak immár elmosódnak. Azt is megtudjuk, hogy az emberek vezére Niobe (Jada Pinkett Smith), aki Neóval annak idején átélte a gépek elleni háborút, most szinte zsarnokként őrzi a hatvanéves törékeny békét, miközben Bugs fiatal nemzedékének legfőbb vágya, hogy véget vessen egy régen kötött rossz kompromisszumnak. Ez az alaphelyzet számos érdekes kérdést vet fel és a korábbi részekben nem látott új konfliktusokat ígér, de az alkotók ezekkel semmit nem kezdtek. Pusztán néhány jelenet és pár mondat erejéig foglalkoznak vele, majd mintha az alkotók megijedtek volna az új ötletektől, a szereplőket gyorsan visszaküldik a Mátrixba, hogy ismét újrafeldolgozott jelenetek tömkelegével untassák a nézőket.

A Feltámadásokból pont az hiányzik, amiért a rajongók várták, és ami egyáltalán a negyedik rész létjogosultságát adta volna, mégpedig az első részhez hasonló mély filozófiai mondanivaló, amely reflektál korunk társadalmi problémáira. Valószínűleg a legtöbb néző is erre volt kíváncsi: húsz év elteltével, amikor az emberiség számos kihívással küszködik, és egyre többen látják sötéten bolygónk jövőjét, vajon minderről mit üzen számunkra a Mátrix? Úgy tűnik, az alkotók is tisztában voltak a közönség elvárásaival, azonban mélyen szántó gondolatok helyett pusztán erőltetett önreflexióra futotta tőlük. A filmben például Neo az új Mátrixban játékfejlesztőként éppen a Mátrix nevű videojáték fejlesztésén dolgozik, miközben számos kiszólást hallhatunk a játék- és filmpiacot uraló folytatásdömpingre, mintha csak a negyedik részért kérnének elnézést az alkotók. Ez a fajta önirónia azonban az amúgy is gyenge újrafeldolgozást teljesen komolytalanná teszi. Így a stáblistát látva a nézőben már csak egy kérdés motoszkál: mi szükség volt erre a folytatásra? Talán csak egy pozitívumot tudunk elmondani róla, a Feltámadások mellett a Mátrix gyengécske második és harmadik rész is mindjárt jobbnak tűnik.