A kis palánkai magyar közösség a napokban az adventi várakozás felemelő, megható csendjében, életjelet adott magáról. Ugyanis a Magyar Ház és a Páduai Szent Antal templom felavatása mellett, illő tisztelettel emlékezett meg a palánkai Vecsera Sándor Magyar Művelődési Egyesület két évtizedes fennállásáról.
Ezúttal erről az egyesületről szeretnék szólni. Ugyanis több mint húsz évvel ezelőtt, Magyar művelődési egyesület Palánkán című írásomban, többek között hangsúlyoztam: „Palánkán a közelmúltban magyar művelődési egyesület alakult. Vecsera Sándor nevét vette fel. Elnökének Andriga Sándort választották. Mintegy százan jelezték, hogy tagjai kívánnak lenni az egyesületnek.
Vecsera Sándor Temerinből érkezett Palánkára. Amatőr festészettel foglalkozott. S Temerinben bekapcsolódott a színjátszók munkájába. Tehát nem volt sem irodalmár, sem politikus, hanem már ott, Temerinben, a színjátszó mozgalom egyik igaz elkötelezettje, lelkes híve volt.
Palánkán 1945 (tehát több mint 75 évvel ezelőtt) őszén alakult meg a Petőfi Sándor nevét viselő magyar művelődési egyesület. Az ott letelepedett Vecsera Sándor azonnal bekapcsolódott az új egyesület munkájába, és a színjátszó szakosztály vezetését vette át. Az első színpadi mű, amelyet színpadra állított, a Gerda Tamás lánya című népszínmű volt (1946-ban). Ezután, 1947-ben a Dózsa György című drámát álmodta színpadra nagy sikerrel. Itt mindenképpen meg kell említenem, hogy harminckét férfiszínész szereplője volt az említett darabnak. Harminckét szép, tiszta magyar nyelven megszólaló palánkai színjátszónak tapsolt, tapsolhatott a közönség. És sorakoztak Palánkán a színpadi bemutatók. Csak néhányat említek: a Mágnás Miska, a Ludas Matyi, az Ember a híd alatt, a János vitéz, a Falurossza, a Házi tücsök, a Liliomfi és még jó néhány színpadi mű.
A palánkai színjátszók nem egy vajdasági városban, faluban vendégszerepeltek, így például Újvidéken, Doroszlón, Péterrévén, Ókéren, Erdővégen, hogy csak néhány helységet említsek.
Aztán, sajnos, sok minden megváltozott. Az egyesületet egyszerűen kilakoltatták otthonából, és egy kocsmahelyiségbe helyezték át. Később az egyesület is megszűnt. És Vecsera Sándor, a nagy álmodozó, a palánkai művelődési élet zászlóvivője, visszavonult.
Vecsera Sándorról, az emberről, a palánkai műkedvelő színjátszás meghatározó egyéniségéről, a felejthetetlen Sanyi bácsiról, hiszem, még ma is szívesen, őszinte ragaszkodással beszélnek a helybeliek, legalábbis azok, akik ismerték.
A Duna-parti kisváros Sanyi bácsija már régóta nincs közöttünk. Csendesen, szomorúan köszönt el tőlünk, mindenekelőtt a palánkaiaktól, akikkel együtt arról álmodott, hogy a városban élő kisszámú magyar közösséget eggyé kovácsolja, hitében, szellemiségében megerősítse.
Az itt említett, Palánkával kapcsolatos adatokat Bakos Páltól, a palánkai magyarság krónikásától sikerült megtudnom, attól a Bakos Páltól, aki valami hihetetlen energiával, akarattal igyekezett felkutatni mindazokat az emlékeket, adatokat, amelyek szülőhelye magyarságának az életéhez kötődtek, kötődnek, és amelyek bizonyítják: valaha, a negyvenes és ötvenes években tartalmas és gazdag művelődési élete volt a Duna-parti kisvárosnak, Palánkának.
Palánkáról a mögöttünk maradt esztendőkben nem sokat hallottunk, legalábbis a még ott maradt kis közösség sorsáról keveset. Valahogy úgy éreztük, az elmúlt évek felmorzsolták azt a kis közösséget, és hogy már nincsenek. Kellemesen csalódtunk. Ugyanis: vannak. És újra egymást keresik, újra az összefogásban vélik felismerni azt az erőt, amely megmaradásunk, továbbélésünk letéteményese lesz. S meggyőződéssel hiszem és vallom, hogy eljön az a nap is, amikor ott, a Magyar Ház új épületében, újra megszólalnak majd a múzsák, és újra lesznek majd Vecsera Sándorhoz hasonló szívós, áldozatkész emberek, akik azokkal együtt, akik ma az egyesület régi rangját igyekeznek megszilárdítani, újjáteremtik a palánkai magyarság szellemi és erkölcsi tartását, erejét.
