2024. április 23., kedd

Merülő idők

ÜZLETI ÉRVEK. Partnerségről van szó, fontos, hogy a célok és az érdekek egy irányba mutassanak – olvasom egy üzletember nyilatkozatát. Nem találok benne semmi kivetnivalót; ha ebben a szférában mozognék, valószínűleg én is így gondolkodnék. Vagy hasonlóan. És azt is állítja ez a szakember, hogy ők elsősorban pénzügyi befektetők, az élelmiszer-kereskedelem – merthogy ebbe történne a beruházás – tökéletesen nem érdekli őket. „És nincs is szándékunkban, hogy valaha is értsünk hozzá” – teszi hozzá. Így pedig már mi is világosan értjük. És csak elmélázhatunk azon, hogy az asztalost mindeddig a kellemes megelégedettség érzése fogta el, ha egy szép ebédlőbútort készített, s büszke is volt a keze munkájára: természetes kapcsolat volt ember és az általa létrehozott tárgy között. Ez válik lassan-lassan feleslegessé. Árulhatok ebédlőbútorokat úgy, hogy azt sem tudom, hol és kik gyártották. Egyedül a haszon a fontos.

Szeretném már látni Füst Milánnak A feleségem története című regénye alapján készült, Enyedi Ildikó rendezte filmet. A szakma nagyon jól fogadta. Rév Marcell operatőrt az újságíró arról faggatta, nem okoz-e gondot, hogy a mozilátogatók gyorsabb, pergőbb ritmushoz szoktak. A válasz szerint az ilyen típusú filmek esetében nem célravezető a sietség kielégíteni a konkrét nézői igényeket: „Ez a film valami fontosat próbál a saját koherens eszközeivel közvetíteni, és az már a nézők dolga, hogy eldöntsék, mennyire sikerül. Ha pedig a kérdés azt jelenti udvarias formában, hogy nem túl lassú-e a film, szerintem nem, de ezt nem nekem kell eldöntenem.” A feleségem történetében Störr kapitány feleségét, Lizzyt az Arany Pálma-díjas francia világsztár, Léa Seydoux alakítja. Ő még világosabban fogalmaz: „Az amerikai mainstream filmek a hatékonyságra, a narrációra, a szórakoztatásra építenek. Az európai mozi sokkal inkább egzisztencialista, filozofikus. Európában elfogadott tény, hogy a film művészet, míg Amerikában pénztermelő, szórakoztató iparág.

Mi pedig örülhetünk tehát, hogy még látunk egyáltalán európai filmeket. Kérdés persze, meddig. Próbálom elhessegetni rossz sejtelmeimet...

HEGEDŰ ÉS KORCSOLYA. Mert volt ám olyan világ is, hogy fekete-fehér tévén néztük a műkorcsolya vb-t, Eb-t, olimpiát. Nagy húzás volt Vitray Tamástól, hogy elsajátította a különféle ruhaanyagok (például: tüll) meg a velük összefüggő sajátos színek elnevezéseit. A Magyar Televízió vezető sportriportere ezzel méltán lopta be magát a női szívekbe, mert immár a képzeletben színesbe öltözöttekké váltak a fellépők. És nagy volt a rivalitás, az izgalom az akkori időkben: vártuk, ki győzedelmeskedik ezúttal a párosok kategóriájában: a német Marika Kilius – Hans-Jürgen Bäumler kettős, vagy az elnyűhetetlen szovjet Protapopov házaspár (Ludmila és Oleg). Ott lejtett a jégen utolérhetetlen eleganciával, légi tüneményként Peggy Fleming, az amerikai sportolónőnél talán csak a csehszlovák színekben versenyző Hana Mašková, a „moldvai hattyú” volt még csinosabb. És frenetikus taps hangzott fel, midőn a kanadai Donald Jackson (versenyprogramjában először szerepelt a tripla lutz ugrás), emlékezetem szerint a versenyeket záró gálaműsorban a világon elsőként ugrotta meg a hátraszaltót. És persze ott korcsolyázott a többiekkel Almássy Zsuzsi is, akinek a sajátos malomforgás volt a védjegye.

Csajkovszkij, Strauss, Debussy és a többiek. Merthogy a muzsika is szorosan hozzátartozott a korcsolya világához. Egyes (hatásos) számok olykor évről évre ismétlődtek. Most zene szól mellettem a rádióból, hegedűszóló zenekari kísérettel. Olyannyira ismerős. Be sem kell csuknom a szemem, s látom a csillámló jégen az éppen emeléshez készülődő párost. Aztán ott siklik fehér ruhájában Peggy Fleming, szinte csak a maga gyönyörűségére, a közönségről tudomást sem véve. És ahogy elkanyarodik előttem, s ahogyan lassan felemelkedve kilép az időből, félig hátrafordulva mintha elkérné tőlem a már elmúlt, gyakran elfecsérelt esztendőket.

FIGYELMEZTET A NAPLÓ. Úgy terveztem, délelőtt nekiülök, és elkészítem a jövő évre vonatkozó tervemet. Előzőleg azonban kerestem valamit egy régi, vaskos dossziéban. Meg is találtam, de a legaljáról kihullott néhány lap – egy rég elfelejtett napló maradéka. Beleolvasok: felsorolva az elképzeléseim. Amelyek azóta alig változtak, jelezvén, hogy vajmi kevés valósult meg belőlük. Ami aztán végleg elvette a kedvemet, az egy mondat, amelyben már akkor világosan megfogalmazódott a fő probléma: „Úgy tűnik, a cselekvést a tervezgetés helyettesíti.” El is álltam azonnal a 2022-es tervemtől. S már éppen kezdtem volna dühömben széttépdesni ezeket a régi naplólapokat, amikor egy figyelemfelkeltő rövid mondatra bukkantam mégis. Ez így szólt: „Nem vagy semmiről elkésve.” Ez mindjárt megnyugtatott. Kezdődhet 2022. Ám tervek nélkül.