Különös Szilveszter

Sokszor csak akkor tudatosul bennünk igazán, hogy ismét egy újabb év végéhez érkeztünk, amikor kezdetét veszi a karácsonyi készülődés és a mézeskalács illata átjárja az otthonunkat. Ilyenkor jönnek a gondolatok, hogy milyen gyorsan rohant el mellettünk a lágy szellős tavasz, a napsütötte, forró nyári esték sora, a barna és sárga színekben pompázó ősz, meg a kora reggeli fagy csípte, pirospozsgás arcokat felvonultató tél. Átgondoljuk, mi minden történt velünk az elmúlt egy év során, vajon sírásból vagy nevetésből jutott-e több, majd levonjuk a következtetést, hogy mi is az, amit a következő évben biztosan jobban szeretnénk majd csinálni. Így születnek meg az újévi fogadalmak: többet fogok edzeni, jobban figyelek magamra vagy éppen másokra, több időt szánok a szeretteimre, egészségesen fogok táplálkozni, nem dohányzom és társai, amiket nagy eséllyel már szilveszter éjjel megszegünk, ám valami varázslatos oknál fogva akkor mégis úgy érezzük, mindent szabad.

Tisztán emlékszem gyerekkorom szilveszter estéire. A családdal mindig gondosan ügyeltünk a legapróbb részletekre. Virsli, malac, lencse az asztalon, utána következett, amit én gyerekfejjel igazán élveztem, és amiért cserébe megettem a lencsét, amit egyébként sosem szerettem. A gyerekpezsgő, a csillagszóró, a gesztenyepüré, a nagyi krémese és anyukám méteres kalácsa, amiből egyébként akkor sem lakna jól az egész család, ha valóban több méter hosszú lenne. Elengedhetetlen volt Cserháti Zsuzsa Különös Szilveszter című száma is, hogy miért, már magam sem tudom, de elképesztő lelkesedéssel énekeltem, mintha csak nem lenne holnap. Istenem, de jó is volt! A lendületem sosem tartott ki éjfélig, valahol a gyerekpezsgőtől bódultan, sok süteménnyel a hasamban, fél füllel még hallottam a kabaréműsort a televízióban, ám egyre távolibbnak tűntek a nevetések. Eközben a szüleim felvittek az emeletre, hogy az ágyamban tudjak tovább aludni, minden bizonnyal nem voltam könnyű teher, valahogy mégis a legpuhább vállak voltak, amire fejet hajtottam eddigi életem során. Sokszor félálomban még megkérdeztem tőlük, hogy ugye már elmúlt éjfél? Természetesen a szülők szava szent, így mikor végtelen nyugodtság áradt a hangjukból, és azt válaszolták, hogy persze, Rékám, te csak aludj szépen, egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy valóban így van-e, mosollyal az arcomon hajtottam álomra fejem, annak tudatában, hogy mint a nagyok, én is megünnepeltem a szilveszter estét. Nem mondom, hogy nem haragudtam, amikor utólag kiderült, hogy már tíz órakor hagytak aludni, de így visszagondolva, teljesen megértem ezt a szülői csínyt.

Vidéki lányként nőttem fel, számunkra nem az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy a városban megnézzük az újévi tűzijátékot, mégsem éreztük sosem ennek hiányát. Ahogy teltek az évek, és már én is egyre gyakrabban töltöttem a szilveszter estéket távol az otthonomtól, akár egy szórakozóhelyen, vagy a városi tűzijátékot csodálva, akár fent a hegyekben, egy kis faházban a barátaimmal, mind különleges volt a maga módján, azonban az első telefonhívásaim az újév beköszöntével, lehettem bárhol, mindig ugyanazon a helyen csörrentek fel. Abban a meleg szobában, ahol tizenegynéhány éve, gyerekpezsgőt kortyolgatva, a szüleimmel együtt búcsúztattuk az óévet. Talán a szoba ment össze, talán én nőttem meg, ám egy biztos, az ott töltött esték szívbe markoló pillanatai olyan élénken élnek bennem, mintha csak tegnap történtek volna.

Az elmúlt években házibulikban ünnepeltünk a barátainkkal, melegítőben jókat enni és jókat nevetni azokkal, akiket igazán szeretünk, társasjátékozni és teli torokból kiabálni, ha a másik nem jó megfejtést mond az Activityben, majd pezsgőt bontani és koccintani mindarra, amiken átmentünk, és ami még vár ránk a jövőben – számomra ez jelenti most az ünnepi szilvesztert.

Teljesen más megvilágításba került az újévvárás fogalma, amióta felnőttem. Az év utolsó napjait nagyrészt azon aggódva töltöm, hogy mi legyen az újévi menü, és ha három fajta süteményt készítek, az vajon túl soknak vagy túl kevésnek bizonyul majd? Más gondolatok futnak át a fejemben az év végéhez közeledve, mint gyermekként. Akkor leginkább azokat a dolgokat vártam, amik jellemzően az év ezen szakában voltak aktuálisak, elképesztő, mennyire nagy örömet tudott szerezni egy csillagszóró. Ma már nem a dolgok izgatnak egy új esztendő kapujában, sokkal inkább az érzések, szeretnék jobban szeretni és még többet adni, mint az előző évben. Többet adni hálából mindazért, amim van. A családomért, az ő egészségükért. A szeretteimért és a barátaimért. A munkámért, a kedves szavakért, a mindennapi mosolyért. Kitárni a lelkem és magamba szívni a napsütést, a madárcsicsergést, a nevetést az esőben. Jobb emberré válni, mint előző évben.