Negyven éve, 1981. december 29-én hunyt el Zágrábban Miroslav Krleža, a múlt századi horvát irodalom meghatározó alakja, akit háborús történetei miatt „a horvát Remarque-nak” is neveztek. Az MTVA Sajtóarchívumának portréja:
Zágrábi kispolgári családban született 1893. július 7-én. Miután a helyi gimnáziumban latinból és görögből megbukott, 1908-ban a pécsi Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskola növendéke lett. 1911-ben ösztöndíjjal a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiára került. Budapesten látogatta a Galilei-kör összejöveteleit, Jászi Oszkár folyóiratát, a Huszadik Századot és a Világ című polgári radikális napilapot olvasta, megismerkedett Ady költészetével is – ez az élmény egész irodalmi pályáján meghatározó lett. 1912-ben, a Balkán-háborúk idején Szerbiába szökött, de az ottani rendőrség kémnek tartotta, ezért visszatoloncolta a Monarchiába, ahol katonaszökevényként letartóztatták és megfosztották rangjától.
Az első világháborúban több fronton harcolt, majd sebesülése miatt hazatért Zágrábba. Katonai álmaival leszámolt, érdeklődése mindinkább az irodalom felé fordult. 1919-ben barátjával elindította a Plamen című folyóiratot, amelyet elsősorban a baloldali ideológia szócsövének szántak. Ebben az időszakban született meg első világháborús drámaciklusának három darabja: A táborban, a Golgota és a Farkaskutya, valamint A horvát hadisten című novelláskötete, a horvát háborúellenes irodalom egyik legjobb alkotása.
Egy ideig a Književna Republika című folyóirat szerkesztője volt, fiatal írókat, költőket támogatott. A húszas évek végén kezdte el írni legismertebb művének, a tizenegy prózai részt és három drámát magába foglaló Gospoda Glembajevi című ciklusnak a darabjait. A prózai részek magyarul külön kötetben jelentek meg A Glembay-család címmel. Az Osztrák–Magyar Monarchia korában játszódó trilógia egy zágrábi patríciuscsalád széthullásának, s általában a dekadens horvát polgárság hanyatlásának krónikája.
1936-ban született meg legjelentősebb költői műve, az Éjtszakának virrasztója – Petrica Kerempuh balladái című, tájnyelven írott, archaikus fordulatokban bővelkedő balladasorozata. 1941-ben, a független Horvát Állam megalakulása után kiadójával együtt letartóztatták, műveit pedig betiltották és elégették.
A második világháború végeztével ismét intenzív irodalmi és szerkesztői tevékenységet folytatott, 1952 után meghatározó szereplője lett a titói Jugoszláviának. Létrehozta és igazgatta a Jugoszláv Lexikográfiai Intézetet, a nyolckötetes Jugoszláv Enciklopédia kiadóját, volt a Jugoszláv Írószövetség elnöke, s nem kis érdeme volt az Újvidéki Egyetem magyar tanszékének létrehozásában. 1962-ben kezdte el írni monumentális regényét, a Zászlókat, amelyet 1981. december 29-én bekövetkezett haláláig folytatott.
2002 májusában Pécsett a tiszteletére emléktáblát avattak, 2011 júniusában pedig szobrot kapott Budapesten, a Ludovika parkban.
