2024. április 20., szombat

Az ünnep fényében

A zentai Kiss Zsolt és Noémi otthonában jártam a minap. Mindketten erős kötődést éreznek a hagyományainkhoz, régi szokásainkhoz, olyan házaspár ők, akik mindig jelen vannak az aratóünnepségeken, a hagyományőrző rendezvényeken, és akik a karácsonyt megelőző időszakban is igazán átélik a felkészülés, a várakozás örömét. Míg nem voltak gyermekeik, könnyű volt ezt megvalósítaniuk, egyszerűen csak továbbvitték, amit otthonról hoztak, amióta viszont szülőkké váltak, egy kicsit megnehezedett a dolguk. A hét elején arról beszélgettünk velük, hogy három kislány mellett hogyan zajlottak az ünnepi előkészületek, és hogy ők hogyan próbálják a gyerekeket is bevonni ezekbe a tevékenységekbe. Egyelőre komoly szervezést igényel náluk minden, hiszen a nagyobbik kislányuk, Rozália négyéves múlt, az ikrek, Borbála és Júlia pedig még csak februárban töltik a kettőt, így valódi kihívás minden sütés, főzés, alkotás és egyáltalán bármilyen rutintól eltérő cselekedet.

Noémi szerint a tavalyi év után, amikor a kicsik még csak tíz hónaposak voltak, ez az idei ünnepvárás igazán élvezetes volt. Ha Rozikával lucapogácsát vagy mézeskalácsot akartak sütni, akkor addig Zsolti lefoglalta az ikreket, mert velük együtt ez még szinte lehetetlen vállalkozás.

– Én igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy a nagymamámtól és anyukámtól tanultam. Így például a mézeskalácsot is egyik nap begyúrtuk, aztán másnap kisütöttük, harmadnap pedig díszítettük. Egy nap nem is jutna rá idő, meg egyébként is nálunk ez volt otthon a módja, úgyhogy én ehhez ragaszkodom. Idén jóval élvezetesebb volt a sütés, mint tavaly, valahogy több szabad kezem volt, az ikrek már nem mindig az én karomban ültek – mondta nevetve.

Kapaszkodni kell a saját hagyományainkba, vallja a zentai Kiss család

Kapaszkodni kell a saját hagyományainkba, vallja a zentai Kiss család

– Azt a szokást is megtartottuk, hogy Luca napján áztatjuk le a búzát. Régen ez a nagymamám dolga volt, az utóbbi években pedig apukám vette át ezt a feladatot. Leáztatja és szétosztja, hogy a testvéreméknek és nekünk is jusson. Fontos, hogy a karácsony böjti ebéd mindig a szülői házban legyen, így erre minden évben anyukáméknál kerül sor. Ugyanúgy bablevest, mákos tésztát, fonott kalácsot készítünk, mint annak idején a nagymamám, és ugyanazon a fehér ünnepi abroszon eszünk, mint egykor. A legnagyobb piros almát apukám vágja szét, és azt is tartjuk, hogy a böjti asztalról semmit sem szórunk a szemétbe. Régebben mindig elmentünk az éjféli misére, amióta pedig megvannak a lányok, azóta az ünnepi nagymisén veszünk részt. Ez sem egyszerű velük, de megoldható. Ezek mind olyan dolgok, amik szerves részei az életünknek. Mi odahaza sem beszéltünk soha arról, hogy ez vagy az a dolog hagyomány, hogy erre vigyázni kell, mi ebbe nőttünk bele, nekünk ez az életünk része, és arra törekszünk, hogy a mi lányainknak is mindez ugyanígy természetes legyen. És itt nemcsak a karácsonyra gondolok, hanem minden más ünnepre, szokásra, mindarra, ami a mi magyarságunk része. Gyökereket akarunk adni a gyermekeinknek, és ezt szerintünk csak így lehet, mert így tudjuk, hogy kik vagyunk. Mi úgy tartjuk, hogy tisztelni kell a másét, de ragaszkodni, kapaszkodni, élni kell a sajátunkat, el nem engedni, ami a miénk, legyen az nemzeti vagy vallási tartalom, mert hiszem, hogy a kettő kéz a kézben jár! – mondta Noémi.

Zsolti Szenttamásról jött Zentára, vagyis ide nősült, és ő mindebben teljes mértékben partnere Noéminek.
– Gyerekkoromban mi még jártunk betlehemezni. A szenttamási Arany János Művelődési Egyesület tagja voltam én is, és mentünk a kis csapatunk minden tagjának családjához betlehemezni. Olyan élmények ezek, amelyek fontos alapokat adtak az életemnek. Nekem ugyanúgy fontos a szokásaink, hagyományaink tovább éltetése, mint a feleségemnek, és habár ezeket a dolgokat manapság tényleg nehéz beépíteni a rohanó világunka, mi azért megpróbáljuk, mert csak így tudjuk elképzelni az életünket.