2022. május 19., csütörtök

A kristályangyal

A csodák határtalan birodalmának zegzugos útvesztőket rejtő, kissé talán félelmetesnek tűnő, mégis különleges élmények végeláthatatlan forgatagával kecsegtető díszes kapuja tárult fel előtte, amikor belenézett az érezhetően hosszadalmas és igen gondos munkával meg feltehetően óriási szeretettel elkészített kristályangyalka szárnyain megcsillanó fénynyalábba, amely olyannyira elvakította, hogy néhány pillanatra a szemét is be kellett csuknia, mégsem tántorodott el a mögötte rejtőző világ felfedezésétől, lehunyt szemmel is lépett egyet előre, majd megállt, aztán lépett még egyet, majd még egyet, így élve át a csodák birodalma felfedezésének örömét, amelynek minden egyes apró darabkája olyan mélyen rakódott el a lelkében, hogy sohasem törlődött ki az emlékezetéből, még évekkel, évtizedekkel később sem, amikor már egészen másként tekintett az üvegangyalra és az ünnep megélésének lehetőségére.
Gyermekként még nem tudta megfogalmazni a csodavárás örömét, ahogyan azt sem, miért annyira fontos számára a narancs-, a szegfűszeg- meg a fenyőillat keveredése, amikor az újonnan meggyújtott gyertya pislákoló lángjából kiáradó hő a magasba emeli és messzire röpíti azt, betöltve vele az egész teret, amely jóval szélesebb annál, mint amit a kis szoba vagy éppen az egész ház korlátai szabnak számára. Túllép a falakon, az ajtókon, sőt a díszes kapukon is, hiszen a csodák birodalmába repít. Oda, ahova minden gyermek vágyik, ahol minden gyermek lenni szeretne.

Szerette ezt az érzést. Ugyanúgy, ahogy minden gyermek szereti. Vagy talán még jobban, mert éppen ez a mélyről jövő érzés volt az, ami mindig olyan furcsán meghitté és emelkedetté tette számára az ünnep megélését, amiről akkor még azt gondolta, mindez olyannyira természetes és magától értetődő, hogy mindenki számára megadatik, semmit sem kell tenni érte, semmilyen különleges képesség nem szükségeltetik hozzá. Később persze ő megtanulta Máraitól, ahogyan mindannyian megtanultuk, hogy az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme, amiben ott rejtőzik valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, ugyanakkor ott lapul benne az áhítat és a feltétlenség is, és talán éppen ezért kell felkészülnünk rá, testben és lélekben egyaránt, hogy elfelejthessünk minden mást, és valóban csakis az az ünnepre figyelhessünk. A különbözésre, a mély és varázsos rendhagyásra, illetve mindezekben egymásra meg önmagunkra.

Gyermekként még nem tudta, legfeljebb érezte, hogy az évtizedeken át őrzött kristályangyal szárnyain keresztül feléje vetülő fénynyalábban azok elevenednek meg, akik egykor a legfontosabbak voltak számára, ám ma már nem ülhetnek vele ott az ünnepi asztalnál, nem ölelhetik meg a Mennyből az angyal eléneklése után, nem adhatnak neki erőt egy-egy biztató szóval a nehéz pillanatokban, mégis mindig vele vannak, óvják őt, fogják a kezét, és vigyáznak rá.

Ezért tartja még most is akkora becsben azt a mások számára értéktelennek, sőt talán kifejezetten giccsesnek tűnő kis angyalkát, amely minden évben megkülönböztetett helyet kap a karácsonyfán, legyen bármennyire is stílusos a díszítése, mert számára az a kis üvegdarab jóval többet jelent egy egyszerű karácsonyfadísznél. Ereklyeként tekint rá. Olyan tárgyként, amely egészen biztosan ott szerepelne a képzeletbeli listáján, ha esetleg valaki játékosan azt kérdezné tőle, mit vinne magával egy lakatlan szigetre vagy éppen a csodák birodalmába, amennyiben még mindig látná maga előtt azt a zegzugos útvesztőket rejtő, kissé talán félelmetesnek tűnő, mégis különleges élmények végeláthatatlan forgatagával kecsegtető díszes kaput. A kaput, amelyet ha látni nem is, elképzelni ma is gyakran szokott, mert bár a világ, amelyben él, folyamatosan próbálja leszoktatni róla, még ma is vágyik a csodákra, és tudja, a mára talán kissé már megkopott, ám különleges erejéből mit sem vesztett kristályangyal segíti őt ebben.