2022. október 6., csütörtök

Karácsonyi töprengés 2021

A betlehemi jászol a hit és az európai kultúra jele volt, és az is marad

Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez. (Ésa. 60. 1–3.)

 

Egy ideje úgy érzem, soha ennyi aktuális tanítás, óvás és figyelmeztetés nem szólított meg a Szentírás olvasásakor, mint mostanság. A valóság bizonyára az: napjainkban Babilon városában újra megszaporodtak a Gonosz fenyegetései, önjelölt próféták, hamis hitszónokok hirdetnek új tanokat, melyekkel hagyományos világunk értékrendjét igyekeznek fölszámolni. Talán ezért van, hogy karácsony fénye különös ragyogással süt át a lelkemen, amikor az örök békét, a megtartó erőt, a vigasztalást keresem a jászol ígéretében. Látnom kell azonban, Krisztus születésének ünnepe mindig több mint az újszülött köszöntésének eseménye, a Megváltó jászla mellett az üdvözlésére érkezett három királyok örök pompájában megjelennek a történelmi időkre jellemző gondok, félelmek, s talán a vigaszt hozó üzenetek is. A karácsony minden időben egyéni és közösségi életünk nagy kérdéseivel történő szembesülés ideje: egyszerre jelent megújulást a hitben, az erőben, és megőrzését, oltalmazását mindennek, ami emberi lényegünk mindenkori öröksége. S mert kimeríthetetlenül gazdag a mi irodalmunk, példát is találok a hűségre, a tisztességre, a kitartásra.

A verseci Délvidék című hetilap 1894. december 24-i ünnepi számában jelent meg Perjéssy Lajos, kiváló XIX. századi elbeszélőnk Egy karácsonyéjszaka a szabadságharcz idején című elbeszélése, melyben a szerző az ünnep áhítatában a gonosz idők emlékével viaskodik. Karácsony estéjén a verseci kaszinó társalgótermének asztalánál élénk párbeszédet folytatnak a törzsvendégek. „A társaságban képviselve van a hazánkban élő valamennyi nemzetiség. Legtöbben vannak németek (a német anyanyelvű magyarok), így a vita is ezen a nyelven folyik. Elvétve egy-egy kis időre a magyar társalgás is felszínre kerül, de úgy vagyunk már ezzel itt a széleken, hogy ha huszonöt ember közül kettő nem érti elég jól a magyar nyelvet, hát annak a kettőnek a kedvéért a többi huszonöt idegen nyelvet használ, közbe-közbe még a szerb és román szó is felvetődik.” A társaság hangadója, egy ősz hajú aggastyán, aki a békés esti együttlétet méltatva, a régi háborús időkre emlékezve elmondja: még elevenen él a régi idők emléke, amikor „az egy helységben lakó, azelőtt békességes egyetértésben élő polgárság szívébe valami félelmes ellenszenv fészkelte be magát. A magyar gyanúsan nézett a szerbre, az meg viszont. A városok lakosságának hangulata különösen izgatott volt.” És példaként ama régi karácsony előestéjének történetét meséli el, amikor Versecen, a szabadságharc napjaiban valakik szándékosan szítottak bizalmatlanságot és ellenséges érzületet a szerbek, a németek és a beszállásolt honvédek között. Akkoriban nem csak a Dunán túlról jött idegen szerviánusok lázítottak, de hintették a gyűlölet magvát a bécsi udvar emberei is, új politikát hirdetve a békés helyi lakosoknak. „Idegenek vetettek mindig konkolyt a barátság tiszta búzája közé. Egymásra uszították azokat, kik testvérekként szerették egymást valaha” – mondta az idős emlékező, és hosszasan nézett maga elé.

Herczeg Ferenc A Várhegy című emlékiratában az 1890-es évek a boldog gyermekkor világát jelentik, a Herczog és a Hoffmann atyafiság akkor élte gyöngyéletét. „Mindenki egészséges volt, vagyonilag jól bírták magukat, az atyafiak ennélfogva szerették egymást és fő gondjuk volt, hogy örömet szerezzenek egymásnak. […] A Hoffmann-féle karácsonynak volt egy különlegessége: a fa alatt hosszú sorokban álltak a kosarak a szegény gyermekek ajándékaival.”

Perjéssy Lajos elbeszélésének megjelenése után egy évvel, 1895. december 22-i karácsonyi számában közölte az Óbecse és Vidéke című hírlap az ismert helyi költő, Szászy István Vasárnap otthon című költeményét, melyben a pócs-megyeri szülői házban hazaérkezett férfi a magányról, az idegenségről és a vigaszkeresésről énekelt:

     Elhagyták már a harangot,

          Csak utolsó hangja cseng még.

     Felbolygatott kebelemben

          Annyi régi, kedves emlék!

     Elvonuló képek gyanánt

          A múlt tűnik előttem fel,

     A mint hozzám ér az ének:

          „Ím bejöttünk nagy örömmel!”

Az utolsó harangkondulás nyomán megrohanják a költőt az ifjúkor fényes emlékei: bizony elszálltak az évek, férfi lett a gyermek-ifjúból, majd elaggott a büszke férfi, akinek vállára egyre több, súlyos emlék telepedett: „S míg így lassan eltűnődöm,  ⁄ Átfog, átfon édes álom,  ⁄ Elébem tűn régi múltam,  ⁄ Messze eltűnt ifjúságom.”

Az idők azonban mintha semmit sem változtak volna, Szászy István pályatársa, az ugyancsak óbecsei Cziráky Imre a Sztáribecseji Járás című lap 1930. december 26-i számában megjelent Karácsonyi mese című versében az ünnep estéjén a mennyországban egy angyalka járult a kis Jézus elé és elmesélte:

     Kerülve a gőgös, úri palotákat

     nádtetős kunyhók ajtaján kopog.

     Két angyalszeme égő könnybe lábad,

     döbbenve lát ott száz kínt, bajt, nyomort.

     A szív üregébe is kíváncsin benéz…:

     a szív helyén sárga, irigy, hideg… penész.

Penészes szívek dühöngő tobzódását látom ma szerte Babilonban, amikor a bádogarcú asszony a karácsony, a Szent Család, Mária és Szent József nevének eltörléséről, a jászol kisöpréséről, a kereszt eltüzeléséről szónokol. A Szentírásból a Jelenések Könyvének sorai jutnak az eszembe: „És lélekben elvitt engem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala arannyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja. És látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől; és nagy csodálkozással csodálkozám, mikor látám őt.” (Jel. 17.3) Régi, boldog íróink: Perjéssy Lajos, Herczeg Ferenc, Szászy István és Cziráky Imre, ott, az égi jászol környékén, gondoljatok ránk kegyelmes szeretettel!