Viola sokáig állt minden reggel az ablakban. Harmadik emelet, elég messze ellátni, a park fái mögött felsejlik a folyó kanyargó kékje. Ha lefelé néz, akkor meg a parkoló autókat figyeli. Már alig férnek, pedig néhány évvel ezelőtt bizony mindenki örült, ha ki tudta fizetni a lakást, részletre, kocsira kevesen gondolhattak. Panel, nyáron meleg, télen hideg, ahogy mondogatták. Aztán persze modernizálták, bár az is pénzbe került.
Hosszan elmerengett, majd kényelmesen megreggelizett. Tejeskávét, kaláccsal. Elmegy a boltba, még vesz néhány apróságot. Lehet, hogy felszáll a buszra, ha nem lesznek rajta sokan, bemegy a sétáló utcába. Kellemes téli nap, így az ablakból úgy tűnik, aztán lent majd kiderül.
Felvette a kockás kabátját, a barna kiskucsmát, meg egy vörös sálat. – Azért mert valaki már öreg, nem kell öregnek öltözni! – ezt mondta mindig a nagyanyja, aki valamikor régen egy grófnőnél volt belső szobalány. Ő meg mint kislány, szájtátva hallgatta a meséit, néhányra még most is emlékszik.
Arra, hogy a Lola kisasszony kezét száz szál rózsával kérte meg a főhadnagy, de az esküvő elmaradt, volt nagy sírás! Karácsonykor meg két fát állítottak, egyet a szalonban, egyet meg az emeleti társalgóban, lobogtak rajtuk a gyertyák, és a csúcsdísz aranyozott angyalka volt.
Nekik meg akkoriban valami kis töpörödött fára tellett, másnap már alig volt rajta tűlevél, lehullott a befűtött szobában, de a gyerekek szépnek látták. Egy pillanatra könnyes lett a szeme, pedig nem volt egy romantikus alkat, ezt vetette a szemére mindig az ura, aki aztán szerette a romantikát! Van már vagy húsz éve, hogy lelépett valami presszóslánnyal, ő már csak a válási papírokat kapta meg.
Nem bánta, elvolt szép csendesen, bár néha jó lett volna valakivel megosztani a gondokat, örömöket, de már késő. Legyintett, megnézte magát az előszobai tükörben, igazított egyet a gallérján.
Kilépett az ajtón, elsikkantotta magát, úgy meglepődött.
Valaki egy cserép karácsonyi kaktuszt tett a küszöbre, néhány finom bimbója halvány rózsaszínben ragyogott. Körülnézett, de nem látott senkit, a lift halkan suhant felfelé. Megsimogatta a virágot, és óvatosan bevitte, majd kis töprengés után a konyhaablakba tette, ott van a legvilágosabb.
Még akkor is a fejét csóválta, amikor elért a kisboltig. Ki rakhatta pont az ő küszöbére azt a cserepet?
Biztos tévedés lesz. Talán az alatta lakó egyetemista lánynak hozta valaki, bár az olyan kis könyvmoly, mindig egy langaléta fiúval vitatkozik, filozófiai témákról, tavasszal felhallatszik az erkélyről.
Vagy a közös képviselő így köszöni meg, hogy szívességből mindig átnézi a könyvelését, s ha hibát talál, korrigálja? Az se lehet, mert minden év december közepén egy kis disznótoros csomagot hoz, a sógora falun lakik, házi vágás, ezt mindig elmondja, és nem lép beljebb a kis előszobából, ott hajtja fel a kortynyi tojáslikőrt, amivel megkínálja. Majd megkérdez néhány lakót, bár reggel rohannak munkába, iskolába, estefelé meg vacsoráznak, mindenütt szól a tévé, nem érnek rá beszélgetni, alig ismeri őket, csak úgy látásból.
Az üzlettől nem messze a padon vastagon bebugyolált asszonyság üldögélt, mellette doboz, abban néhány aprópénz. Beledobott egy százast, minden pénteken így tett. Ez olyan megszokott dolog volt, mint amíg falun élt, mindig szerdán jött hozzájuk ebédre egy rokkant öregember, az utcabeliek felosztották maguk között a napokat, kialakult a rend. Titokban figyelte, ahogy a szakállas, ráncos ember óvatosan kanalazza a levest, és kitörli a kenyér héjával az utolsó cseppeket is.
Segíteni kell a nálunk szegényebbeken, apja is ezt mondta, amikor megjött a hivatalból, és ünnepek előtt csomagokat készítettek és elvitték a főtérre, ott leadták Mária néninek, ő volt a vöröskereszt megbízottja.
Ilyen dolgok jutnak eszébe, különösen ünnepek táján.
A kisboltban alig voltak, gondosan feltette a maszkot, múltkor rászólt egy pakolós fiú, hogy húzza feljebb, egészen az orráig, neki meg rosszul esett, mert tudja ő a rendet.
Egy idősebb, kontyos kiszolgáló volt a csemegénél, húsz deka szalámit kért, meg tízet a kenőmájasból, nagyon pontosan mért, még mosolygott is, ez jólesett neki.
Amikor kilépett, már havazott. A szél is feltámadt, így egyenesen hazafelé indult. Gyalog ment fel a harmadikra, nem szerette a liftet, meg nem árt egy kis lépcsőzés, állítólag egészséges is.
Dudorászni kezdett, lóbálta kezében a szatyrot, az is kockás volt.
Az ajtaja előtt egy magas, ősz hajú férfi állt, még sose látta, és halkan fogadta az ismeretlen köszönését. Az meg nyugodtan elmondta, hogy jövő héten ide költözik, a megüresedett középső lakásba, de addig is szeretné megismerni a legközelebbi szomszédait. Látta lent a postaládán, hogy Viola a neve, úgy gondolta, egy kis névnapi virággal kedveskedik. – Szép neve van – nézett rá nagy komolyan, ő meg pirulva húzta el a kezét, és zavarában még a kulcsát is elejtette.
– Egy kis lármával, jövés-menéssel jár majd a bútorok felhordása, elnézést kérek ezért, de úgy hozta a helyzet, hogy most kell télen elintézni – magyarázott tovább valamilyen Géza, mert bár bemutatkozott, alig tudott rá figyelni. Néhány perc múlva megállt a lift az emeleten, a közös képviselő lépett ki belőle. Ő már ismerte a jövendő lakót, barátságosan üdvözölte, Violának adta a zsírpapírba csomagolt kóstolót és boldog ünnepeket kívánt. Aztán mind a ketten beszálltak a fülkébe, és udvarias köszönés után lesuhantak a földszintre.
Viola a konyhában elpakolt, a kis hűtőszekrény elégedetten dorombolni kezdett, ahogy megtelt a finomságokkal.
A karácsonyi kaktusz a párkányon állt, és mintha nézte volna a hóesést.
Viola addig állt az ablakban, amíg felgyulladtak a villanyok, és a park fái roskadozni nem kezdtek a vastag hótakaró alatt.
Négy nap múlva karácsony – mosolyodott el, és az idegenre gondolt, aki virágot hozott neki.
