Most is a Holdat bámulod? Most, amikor ilyen késői órán inkább lenne itt az imádkozás ideje? – kérdezte az anyja. Ám a gyerek nem válaszolt. Két könyökére támaszkodott az ablakpárkányon, így emelte tekintetét az ég felé, amit az este teleszórt csillagokkal, egyetlen felhő sem takarta el a csodás látványt. De ő csak a Holdat nézte, csakis erről a folyton változó, Föld körül keringő gömbről tudott álmodozni.
– De hát így is lehet imádkozni – suttogott anyja felé egy mondatot, mert a Hold maga az isten, nem is egy isten. Tudod, hogy a Holdat már sok ezer évvel ezelőtti emberek is istenként tisztelték, tudod, hogy a görögök Szelénének, a rómaiak meg Lunának hívták, és istennő volt Egyiptomban is, csak ők Honszunak nevezték? Tudod? – sorolta könyvekből kilesett tudományát a gyerek. Az anyja fejét csóválva nyelte el a választ – igen, már ezerszer elmondtad –, és kihátrált az ajtón, tudva, fia, akit az iskolában különcnek tartottak (jaj, már azt is hallottam, hogy holdkórosnak, sírta el egyszer magát…), még hosszú percekig nem szabadul a Hold varázslatából. Hegyeket, völgyeket, talán még csörgedező patakot is álmodik a Holdra, a patak mellé fákat, a fák alá horgászokat, lábukat a vízbe mártó szerelmeseket, de talán még Hold-óceánt is, amin hajók cipelik hatalmas terhüket, a hajókon pedig borostás arcú matrózok bámulnak a Föld felé.
– Kinövi – mondta az apa másnap, amikor az anya ismét azon szomorkodott, de hát miért nem lehet a mi fiunk olyan, mint a többi? Miért kér még karácsonyra is akkora örültséget ajándékként, hogy szarvasok húzta szánon körbe repülhesse a Holdat, mert az mégsem normális dolog, hogy mi, Földön élő emberek mindig csak a Hold egyik arcát látjuk? Egyáltalán, honnan tud a mi gyerekünk ilyet? Mi ez a végtelen vágyakozás a Hold után? Mégis, ki lesz egy ilyen fiúból, ha egyszer a felnőttek világában kell megtalálnia a helyét? A felnőttek között, akik mit sem törődve a Holddal reggeltől estig robotolnak, családjukat tartják el, kézzel fogható – és ekkor az anya úgy zárta össze két tenyerét, mintha azért imádkozna, hogy gyereke gyógyuljon már ki a Hold-betegségből –, igen, nagyon is kézzel fogható értékeket teremtenek, vásárolnak, mert nekünk két lábbal a Földön kell élnünk. A Hold pedig…
És ekkor az anya elsírta magát, az apa pedig nevetett, kinövi, mondta újra, és kávéscsészéje mellé tette a megunt újságot.
Nem nőtte ki. A gyerek kezét is, lábát is hosszúra nyújtóztatta a kamaszkor, amikor arról beszélt, hogy ő el fog utazni a Holdra, mert ki akarja fürkészni minden titkát, és szeretné otthagyni cipője nyomát a Hold porában. Ezt mondta az anyjának, ezt az apjának, és ezt legjobb barátjának is, amikor a kikötőben tengerre induló hajók hasát megtömő rakodómunkások meggyötört arcán látták a konok dühöt.
– Bolond vagy te – mutatott a legjobb barát a terheket cipelők görnyedő háta felé. – Bolond, mert a világ ilyen, gerincet roppantó, izmokat kínzó, vágyakat szétmosó, nem pedig álmodozó.
– Nem vagy bolond – mondta egy lány, akivel a fiú már gimnáziumi vizsgáira készülve ült egy parki fák árnyékában meghúzódó padon –, csak álmodozó, és ne veszítsd el az álmaidat soha, mert ezért szeretlek – cuppant egy puszi a gyerekből lett majdnem felnőtt arcán. – A Holdra persze nem jutsz el soha, de engem azért elvehetsz feleségül, ha majd egyszer úgy akarom – suhant el a lány, mert tudta, a fiú most magányra vágyik. A Holdat várja, a szerinte mindig mosolygó Holdat, nincs mellette helye senki másnak. Meg egyébként is megéhezett, és a vacsora fontosabb egy égen bolyongó fényes golyónál.
– Szóval a Holdra utazol? – dörrent apja hangja, amikor a kérdésére – döntött már a fiatalúr, mégis mi szeretne lenni? – megkapta a választ. – Majd megmondom én melyik Holdra. Arra, ahol kitanulod a tisztes jogi pályát, a nyomdokaimba lépsz, átveszed jól menő ügyvédi irodámat, egzisztenciát teremtesz, igen, egzisztenciáááát – harsogta az apa –, és megházasodsz, gyereket nevelsz, hogy olyan polgára lehess ennek az országnak, akit megbecsülnek, akit meglátva az emberek megemelik kalapjukat, és akinek vagyona mértékét dühtől sápadtan próbálják kitalálni a mindig és mindenkire irigy emberek.
– Kitanulom, jogász leszek, csak innen szabaduljak – szállt fel a fővárosba induló vonatra a fiú, és minden sikerrel letett vizsgája után kiült a folyópartra, lesve, hogyan festi át a házak tetőit az alkony, mikor cserél helyet a Nap a Holddal, ahová egyszer úgyis elutazik.
– Sikerrel lediplomázott, mégis a nagyváros csavargója lett? Tőlem egy fillért sem kap többet, álljon meg a saját lábán, azt se bánom, ha ezt nem a Földön, hanem a Holdon teszi – dördült az apa hangja, amiben már nem volt annyi erő, mint amikor még nevetett fia álmodozásán. Ám annál nagyobb lett a dühe, és az anyát – Mégis csak a mi fiunk, nem hagyhatod, hogy elkallódjon abban a palotás-sikátoros rengetegben! – egy legyintéssel intette csendre, meg sem nézte, hogyan folynak végig a könnyek az egykor olyan szép asszony ráncosodó arcán.
– Talán nem is a Holdra kellene először utaznom, hanem csak felszállni az égbe? Vagy inkább elbújni a föld alá, beásni magam jó mélyre szégyenemben? – mondta a fiú, akiből felnőtt férfi lett, megnősült és már látta, nem csak a Hold fogy el, hanem a háztartásra szánt pénz is.
És felszállt. Igen az égbe! Pár évvel később viszont csak egy lépcsőn baktatott a tágas irodáig, ahol bájos kisasszony kérdezte, mégis, miben segíthetne? A fiú, akiből már szakállas, komoly ember lett, csak intett, mosolyt sem küldött válaszul, csak berontott a következő ajtón, és már a másik irodában dobott az asztalra egy gondosan becsomagolt papírköteget.
Szó nem hangzott el, köszönésre ott sem pazarolt időt, csak nézte a szemben ülő férfi előbb riadt, majd csodálkozó, pár pillanattal később örömtől párásodó tekintetét.
– Hát elkészült – mondta a házigazda.
– Hát el – bólintott a gyerek, aki ekkor már megünnepelte 36. születésnapját is, majd, mint aki pontosan tudja, itt már fölösleges minden további szó, elsuhant, mint akit a szél fújt ki az ajtón.
– Mégis, ki volt ez az udvariatlan ember? – fordult a ház urához, Monsieur Hetzelhez a kisasszony.
– Egy gyerek, egy örök gyerek, aki eljutott a Holdig. Ha legközelebb jönne, köszöntse csak úgy: nagy öröm számunkra, hogy újra itt láthatjuk, Monsieur Verne. De mondhat Jules Vernét is – nevette el magát Monsieur Hetzel, foglalkozására nézve könyvkiadó, aki pontosan tudta: az asztalán fekvő kézirat, aminek első oldalára csak annyit írt a szerző saját neve alá, hogy Utazás a Hold körül, talán Verne úr első könyvénél, az Öt hét léghajón címűnél, de még a másodiknál, amiben a Föld középpontjába tett utazásról írt, na, még annál is nagyobb siker lehet.
– Holnap el ne felejtsek átszólni a nyomdának, hogy az új Verne-könyvet karácsonyra látni akarom minden párizsi könyvesbolt polcán – lépett az ablakhoz Monsieur Hetzel, majd a szobájába sietett, hogy páncélszekrénybe zárja féltett kincsei közé a kéziratot.
