2024. március 29., péntek

Felsír a kisded

Múlt és jelen sohasem volt ily messze egymástól ezen a tájon. Az idő távolából sejlenek fel előttünk életünk karácsonyfái, és szemünk kutatja holnapjainkban a szeretet jeleit. Mert hát újra itt a karácsony, amikor örülnek egymásnak a család tagjai, megajándékozzák egymást, s együtt töltenek egy szép estét. Valamikor persze nagyobbak lehettek az ajándékok, s a feldíszített fenyők is fényesebben ragyogtak, csak az itteni emberek összetartása járt gyermekcipőben a maihoz képest. Manapság ugyanis tud már küzdeni szellemi értékeink megőrzéséért a sok megpróbáltatáson átesett magyarság is, úgy ragaszkodva saját jogaihoz, hogy a másokét ne csorbítsa.

Igen, ez a ránk köszöntő nehéz idők hozadéka: lassan éledezik az összetartozás érzése a lelkekben. Hogy mi zajlik a járvány sújtotta földgolyóbis országaiban, azt már csak a szeme sarkából figyeli az egyszerű ember, aki tisztában van vele: porszem mindössze a világ megtébolyult erőinek vérzivatarában. A maga igazságához apró lépésekkel jut közelebb és közelebb, s reménykedik most az új választások kedvező kimenetelében is.

A bibliai kisded születésére vár egy hónapja vidékünk embere, készül a szeretet nagy ünnepére. Immár meggyújtotta a negyedik adventi gyertyát is. A legtöbb ház ajtaján ott ékeskedik a koszorú. A csendes családi otthonok ablakaiból szemünkbe villannak a fényben úszó karácsonyfák is. Ágaikon színes szaloncukor, arany- meg ezüstszívek. Amikor a kicsiny gyermekkezek értük nyúlnak, bepárásodó szemünk előtt mind fényesebbé és fényesebbé válik a szoba. És ekkor felsír a kisded. Megszületett.

Illendőségből itt-ott vakító fehérségű fátylat öltöttek a fenyőfák, utánozhatatlan szépségű jégvirágokkal függönyözték le magukat az ablakok, s rajtuk belül, a meleg szobában, valakinek a jövetelét ünneplik gyerekek és felnőttek egyaránt.

Aki most megjött láthatatlanul, sok-sok biztos jelét adja ittlétének: szeretetet hoz a szívekbe, nyugalmat a lelkekbe, és ha telik neki rá: örök hálára kötelező ajándékokat a díszes karácsonyfa alá.

A hála sorsunk vállalása; erős családi kötelék. Visszafelé irányul az időben, eleink felé; az örök kezdet felé… Érzése az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk életünk szűkre szabott időkereteiből, vissza a múlt mélységeibe, őseink világába.

A vendégváró figyelem ahhoz hasonlatos, amellyel az anya fogadja éppen megszülető gyermekét: benne a teljes lénye. A bölcső körül ott állnak megilletődve a többiek, akik majd hozzátartozói lesznek ennek a csecsemőnek; akik a magukénak vallják. Megérkezésének napjaiban minden érte történik, noha ő maga senkinek sem parancsol, senkitől sem kér…

Éppen, mint a karácsonyi kisded – mondaná valaki. Ő is megszületik évről évre, az örök kezdés példájaként. A saját sorsának kiszolgáltatott ember pedig – feledve fájdalmait –, bepárásodó szemmel áll oda a kicsiny betlehemi jászolhoz, s szemléli az eléje táruló idillikus képet.

Felnőttként soha, csak kicsi gyermekként kapaszkodhatunk fel testvérünk bölcsőjébe. A vattagyapjús báránykákat is mindhalálig gyermekszemmel nézzük, s mellettük ott érezzük mindazokat, akik beletartoztak egykori karácsonyainkba.

Az egész falu egyetlen nagy szobává válik ilyenkor, s még a tél hidegét sem érezzük benne. Majd minden házacska ablakában ott villognak a fenyődíszek, olykor az udvarok és utcák fáin is. Emlékeinkben lovasszánok siklanak a csupafény estében, s itt is, ott is felcsendül a csengő. Mindenki és minden együtt van, s együtt is marad addig, amíg közülünk valaki is emlékszik rá.

Nehéz időkben talán tompul az ünnep fénye; talán az ajándékok is kisebbek, és lelkünk nyugalma sem oly teljes. Ám a születés misztériumában mégis egymásra találunk.