2022. május 23., hétfő

Könyvet a fa alá!

A családban, ha már mindenki tudott olvasni, a könyv volt a leggyakoribb ajándék, így karácsonykor is becsomagolt könyvek kerültek a fa alá. Mindenkinek a korához, érdeklődéséhez és ízléséhez igazítva az ajándékot.

A könyv ugyanis az emberi kommunikáció egyik alapeszköze. Van, aki úgy olvassa a könyvet, mint a világot, a világot meg mint a könyvet, más szembeállítja egymással a világélményt és a könyvélményt. Legyen akár így, akár úgy, a könyv minden esetben valami módon a világmegértés eszköze. Nem csak a tudományos tartalmú kiadványokra gondolok, ugyanis egy verskötet is magában hordozhatja a megismerés örömét, a rácsodálkozás bűvöletét. Az ember ugyanis nemcsak azt döntheti el, hogy mit olvasson, hanem azt is, hogy miként, milyen szándékkal olvasson.

Művelődéstörténeti ismereteink szerint a könyv az emberi érintkezés alapvető formáinak egyike. Ez azonban nem mindig volt így, és nagyon valószínű, hogy a könyv és vele az olvasás nem lesz az idők végezetéig az emberi tudást magába sűrítő eszközök legfontosabbika.

Számunkra még furcsa, hogy a tizennyolcadik század végén a német koraromantika jelentős alkotója, Novalis arról értekezik, hogy bizonyára a könyvek léptek a hagyomány helyébe, s ugyanígy Nietzsche is erre a változásra figyelhetett fel, amikor bázeli előadásában a klasszikus görög irodalom eszményi, érzéki és receptív jellegét hangsúlyozza a könyvekkel szemben, hiszen az előző nem az írás közvetítésével fejtette ki a hatását, hanem közvetlenül hatott a pillanatnyi hallgatóra és nézőre. Az írás, vele az olvasás és végül a könyv megjelenése tehát olyan dramatikus változást hozott az emberiség életében, kultúrájában, és mára már bátran mondhatjuk: civilizációjában, amelynek hatását be sem látjuk, hacsak nem kutatunk a múltban.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Az írott szóhoz való viszonyunk bonyolultabb, mint tűnik. A szóbeliség korában, az ókorban – miként azt Jorge Luis Borges nagyszerű, A könyvkultuszról című esszéjében kifejti –, az embernek az írott szó csupán a kimondott szó pótléka volt. Platón, aki már lejegyezte töprengéseit, idéz egy egyiptomi fabulát, amely azzal érvel az írás (és egyben az olvasás) ellen, hogy miatta elhanyagolják az emberek a memóriájuk edzését és függővé válnak a jelképektől. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a könyvek lényegében a festményekhez hasonlatosak, mert „úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak”.

Borges szerint a negyedik század végén vette kezdetét az a folyamat, amelynek eredményeképpen az írásbeliség háttérbe szorította a szóbeliséget. Ennek a folyamatnak, ennek a paradigmaváltásnak már író, nem is akármilyen író volt szemtanúja. Szent Ágoston a negyedik század utolsó negyedében tanítványa volt Szent Ambrus milánói püspöknek, majd megírta főművei legnépszerűbbikét, a Confessionest. Ezen Vallomások második kötetében, tizenhárom év távlatából emlékezik vissza Ambrusra: „Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelmet kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent. Ha nála voltunk (...) gyakran így láttuk őt. Másképpen soha, csak szótlan olvasásban. (...) Találgattunk. A lelke megüdítésére szánt, idegen ügyek gondjától mentes, igen rövid időre talán nem akarja, hogy másfelé lekössék? Talán vigyáz, hogy valami tépelődő és figyelmes hallgatónak ne kelljen kifejtenie egy-két homályos dolgot az olvasott könyvből, mert így néhány nehéz kérdés körül esetleg vitatkozásba döntenék? (...) Bár a hangja is igen könnyen rekedősre fordult, és annak kímélése máris elég ok lehetett, hogy csöndben olvasgasson.” Ágoston még nem értette Ambrust, sem a paradigmaváltást, ami abban áll, hogy az olvasó a hang kihagyásával az írásjeltől közvetlenül jutott el a leírtak megértéséig.

Persze nem biztos, hogy ez volt a helyes út. A néma olvasás magányos tudománnyá tette az írást, s manapság, mintha egyre többek számára megfejthetetlen jelképekkel történő üzengetésnek, a vitalizmussal szembeni titkolt impotenciának tűnne a betűkkel és írásjelekkel történő varázslat, a jelsorok intuitív megértése, pedig már A keletkezés könyve (Széfer Jeciráh) szerint is „Huszonkét alapbetű: Isten lerajzolta, bevéste, összekapcsolta, megmérte, cserélgette őket, s velük alkotott meg mindent, ami létezik, s ami létezni fog”. Így a beszédet, az élőszóban való előadást is. Ami oldja a magányt. Az írók szavakat, mondatokat, gondolatokat gyűjtenek, természetesen olyanokat, amelyeket már mások kimondtak, leírtak előttük, vagyis a nyelv és a gondolkodás közkincséből merítenek. Ki mokkáskanállal, ki vékával, de ezt a gyűjtési folyamatot végeredményben a korábbi emberi tevékenységből történő kompilálásnak kell tekintenünk. Végtére minden újonnan születő mű az összes előző mű kritikája. Hiszen fentebb láthattuk, hogy Isten voltaképpen már mindent megírt a mindenség leírhatóságát lehetővé tévő betűkészlet megteremtésével, a betűk adta lehetőséggel élők csak variálnak.

Az olvasás már önmagában tudás, egyben a tudásszerzés eszköze. Létmód és szertartás, beavatás és mirákulum. A könyv sokkal több, mint puszta tárgy, maga a megtestesült varázslat. Ezért is illik leginkább ajándékként a karácsonyfa alá. Bőven van választék.

Ám meddig lesz olvasója a könyveknek? Ezen töpreng egyik friss publicisztikájában Szív Ernő tárcaíró, aki nem más, mint Darvasi László, remek prózaíró. Az általa vázolt abszurd helyzetben eltűnnek az olvasók, mert már mindenki ír. Az utolsó olvasó is ír egy regényt unalmában. Így folytatódik a történet: „Hogyan lettem az utolsó olvasó?, nyögte az utolsó olvasó, aki persze már író volt, és nem olvasó, elpirult, mint amikor a nagymamája fánklopás közben kapta. Könyve kibérelte a bestsellerlistákat, hamisították, plagizálták, lopták, zugnyomdákban gyártották, tananyag lett. Filmet forgattak belőle, színpadra vitték, musicalként adták elő. Jött a Nobel is, nyilván.

Minden kirakatban ott tündökölt. Igaz, már nem akadt olvasó egy se, aki elolvashatta volna.”