2022. május 23., hétfő
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Az eucharisztia és az úrvacsora

Tisztelt atya!
Nem értem, mi a különbség az eucharisztia és az úrvacsora közt. Egyáltalán miért kell különbséget tenni? Hol tudok erről bővebben tájékozódni?
Válaszáért, információiért hálás vagyok: Marika
Az eucharisztia és az úrvacsora az Utolsó Vacsora megünneplése. Jézus Krisztus azon a nagycsütörtöki vacsorán, melynek elköltésére a tanítványaival vágyva vágyott (Lk 22,15), „fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: »Ez az én testem, amely értetek van. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!« A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: »Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!« (1Kor 11,23-25)

Az eucharisztia és az úrvacsora ünneplésével a keresztények megtartják Jézus parancsát: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Lk 22,19) Jézus nem határozta meg, milyen formában tegyék ezt, és nem mondta ki egyértelműen, milyen módon az ő Teste az a kenyér, milyen módon Vére az a bor. Ezért az ő emlékezetére végzett cselekedetnek a legkülönbözőbb formái alakultak ki a kereszténységben az évszázadok folyamán, és nagyon különböző értelmezések születtek az ő Testéről és Véréről.

Az ősegyházban „kenyértörésnek” nevezték el. A görög nyelvű egyházakban az „eucharisztia – hálaadás” nevet adták neki, annak alapján, hogy Jézus hálát adva kezdte az Utolsó Vacsora szent cselekményét: „hálát adott, megtörte…” (Lk 22,19) A keleti egyházakban szent liturgia névvel illették, és a sokféle egyházban sokféle formát öltött. A nyugati, latin nyelvet beszélő egyházban is többféle szertartási forma keletkezett, melyek között domináns lett a római változat, s ezt „misének” nevezték el annak alapján, hogy a szertartás az „Ite, missa est! – Menjetek, küldetésetek van!” felszólítással fejeződött be.

A 16. században Nyugat-Európában nagy szakadás támadt a Római Katolikus egyház és a Protestáns egyházak között. Ez a szakadás legjobban kiéleződött az Utolsó Vacsora megünneplésének formái és értelmezései között. A katolikusok a szentmise, oltáriszentség, eucharisztia elnevezéseket vették fel a gyakorlatban, az értelmezést tekintve pedig Krisztus valóságos és állandó jelenlétét hangsúlyozták a kenyér és a bor színe alatt. A protestáns egyházakban általános lett az úrvacsora elnevezés, az értelmezésben pedig domináns lett az a felfogás, hogy az úrvacsorában a kenyér és a bor Krisztus halálára emlékeztető jelek. Természetesen, ennek az értelmezésnek sokféle formája van a sokféle protestáns egyházakban.

Az Utolsó Vacsora megünneplésének különböző formái és értelmezései a leghevesebb vitákat és ellenkezéseket váltották ki az egyházak között az elmúlt fél évezredben. A 20. század második felében elkezdődött a keresztény egyházak közeledése egymáshoz, és ez elindította az eucharisztia és az úrvacsora értelmezésének a közeledését is. Ennek legújabb fontos állomása – a budapesti 2021. szeptember 5-étől 12-éig tartandó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve – az Esztergomban 2020. november 27. és 29. között szervezett konferencia, melyen katolikus és protestáns előadók mutatták be egyházuk hitét az Eucharisztia vonatkozásában.

Szebik Imre nyugalmazott evangélikus püspök előadásában felvázolta az úrvacsoráról szóló teológiai felfogást és az úrvacsora gyakorlatát az Evangélikus Egyházban. Hangsúlyozta a szentség lényegét: külső jelrendszer, amely belső lelki változást idéz elő és nyilvánvaló kapcsolatot hoz létre Isten és ember között. A szentség által Isten építi gyülekezetét, az úrvacsora közösségében pedig Krisztus áll a középpontban. Luther Márton a Nagy kátéjában így fogalmaz: „Mi tehát az oltári szentség? Felelet: Krisztus Urunk valóságos teste és vére kenyérben és borban, amely Krisztus igéjével rendeltetett nekünk, keresztyéneknek arra, hogy együk és igyuk.”

Szebik Imre előadásában utalt arra, hogy Luther teljesen osztozott az egész nyugati és keleti egyház hitében, vallotta Krisztus testi jelenlétének csodáját a szent úrvacsorában.
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke ismertette az Úrvacsorával kapcsolatos református gyakorlatot, a hívők lelki hozzáállását, és a református szemlélet hátterében álló teológiát. A püspök felhívta a figyelmet arra, hogy mind református, mind katolikus részről vannak téves feltételezések a másik fél hitéről, hitgyakorlatáról. Ezért is kívánatos lenne a termékeny párbeszéd, egymás lelki kincseinek megismerése.

Az Úrvacsora értelmezésével kapcsolatban a református püspök többek közt Kálvin Jánost idézte, aki Rövid értekezés az úrvacsoráról című tanulmányában (1541-ben) a következőket írta: „Az ige azért kenyerünk, mert benne Jézus Krisztust, egyetlen életünket vesszük… Nekünk közösségünk van Jézus Krisztus testével és vérével … Azért rendelte az Úr számunkra a szent vacsorát, hogy azzal a Krisztus testében és vérében való részeltetésünket illetőleg jelölje előttünk evangéliumában foglalt ígéreteit…, mivel Jézus Krisztus tagjai vagyunk… Az úrvacsorát tükör gyanánt adja, amiben szemlélhetjük Urunk Jézust, amint keresztre feszíttetett, hogy bűneinket… eltörölje, és amint feltámadott, hogy minket a halálból és romlásból megszabadítson… Odavezet Jézus Krisztus keresztjéhez és feltámadásához… igazként ismerni és fogadni minket, …lelki kegyelmének minden kincsét kitárja előttünk…”

Az eucharisztiáról szóló tudományos konferencia az esztergomi bazilikában megtartott szentmisével zárult, amelyen Erdő Péter bíboros volt a főcelebráns és a szónok. Beszédében többek között ezt mondta:
„Az Eucharisztia egyházunk hite szerint áldozat, lakoma és szent jelenlét. Krisztus adja értünk önmagát. Üdvösségünkért, szeretetből és az Atya iránti engedelmességből. Áldozata vérontás nélkül megújul, vagy pontosabban jelenvalóvá válik minden szentmisében. Egyszeri és egyetlen a keresztáldozat, de jelenléte a szentmisében meg-megújuló valóság.

Az Eucharisztia lakoma is: Krisztus valóságos testét és valóságos vérét vesszük magunkhoz. Ezt vallotta Szent Pál apostol.
Bátran hisszük és valljuk Krisztus szent jelenlétének a tartós megmaradását is az Eucharisztiában. Nemcsak a szentáldozás pillanatában, hanem a szentmise után is valóságosan jelen van Krisztus az átváltoztatott szent színekben. Az ókori keresztények is vittek az Eucharisztiából a szentmise után a betegeknek és a foglyoknak. Félretették, megőrizték Krisztus testét, gyakran nemesfémből készült edényben, vagy később az oltár fölé akasztott, mívesen kidolgozott, galamb alakú szentségtartóban. Nemcsak tárolták azonban az Eucharisztiát, hanem imádták is. Már Szent Ambrus azt írja a IV. században, hogy az átváltoztatás után imádjuk, majd magunkhoz vesszük az Urat. Ez tehát az egy igaz Isten méltó imádása lélekben és igazságban.

Őrizzük és imádjuk az Oltáriszentséget. A szentségimádás manapság fellendülőben van az egész világon. A több órás szentségimádás Európától Amerikáig újra terjed sok plébánián. Nem Isten dicsősége lesz nagyobb a mi dicséretünkkel, de különleges jelenlétének kisugárzása járja át az életünket. Új, szükséges erőforrás számunkra Krisztus közelsége az Oltáriszentségben.

Isten mindenütt jelen van. Egyszerre van túl az időn és a téren, túl a világon, és egyszerre van benne az anyagvilág mélységeiben. Ő valóban mindenek fölött áll, mindent átjár, és mindenben benne van – ahogyan Szent Pál apostol mondja (vö. Ef 4,6). De képes arra is, hogy egyszersmind különleges, intenzívebb módon legyen jelen az Eucharisztiában. A világ teremtője és alkotója, fenntartója és kormányzója művészként képes játszani a lét egész skáláján. Jó tudni, hogy külön a mi számunkra, emberek számára, a nekünk legjobban megfelelő módon akar jelen lenni. Így akar közel állni hozzánk az Eucharisztiában.”

A harmadik évezredben a keresztények közötti ökumenikus párbeszéd – melynek egy újabb előrelépése volt az Esztergomi konferencia és a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus – eljuttatja a keresztény egyházakat az Utolsó Vacsora megünneplésének egységes felfogásához és értelmezéséhez. Ez azért biztos, mert a keresztények egyre jobban megértik, hogy a kereszténység alapítója, Jézus Krisztus azért adta életét, hogy „a benne hívők legyenek mindnyájan egy.” (Jn 17, 20-21) Ezért megvalósul Athenagorasz, Konstantinápoly ortodox pátriárkájának 1964-ben mondott próféciája: „Eljön az idő, amikor a keresztények egy asztalnál ünneplik az Utolsó Vacsorát, és egy kenyérből esznek, egy kehelyből isznak.”
Az eucharisztiáról és az úrvacsoráról, és minden velük kapcsolatos dologról és eseményről bőven találhatunk tájékoztatókat a világhálón, a Keresőben.