2022. május 19., csütörtök

A mindentudó após

Ő már mindent megtanult, amit meg akart tanulni, mondta megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal az egyik kedves barátom leendő apósa, amikor vőjelöltje finoman arra célozgatott neki, meg kellene próbálnia a fejlődés útjára lépni, új lehetőségeket nyitva meg ezáltal önmaga számára a jobb életminőség elérése felé vezető úton, meséli letörten a barátom, hozzátéve, ezután csakhamar alább is hagyott a lelkesedése, hiszen – mint mondja – az embernek fel kell ismernie, ha olyan helyzetbe kerül, hogy megálljt kell parancsolnia az elvei érvényesítésére és a másokkal való megismertetésére vonatkozó törekvéseinek.
Megértem őt. Mi mást is tehetne egy jó barát? Mégis arra biztatom, ne adja fel ilyen könnyen. Mi mást tehetne egy andragógus, akit talán a világból is ki lehetne zavarni az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal? Majd pozitív példákat kezdek sorolni neki, olyanokat, amelyek talán ragadósak lehetnek. Mi mást tehetne egy jó barát, aki andragógus, aki mindig mindenkinek segíteni akar, és akitől a lelkiegészség-fejlesztés sem áll különösebben távol?
Eszembe jut annak a Dél-Indiában élő száznégy éves asszonynak a világsajtót éppen a közelmúltban bejárt története, aki valamennyiünk számára kiváló példaként szolgálhat arra, hogy vannak dolgok az életben, amiket bizony sosem késő elkezdeni, bármennyire is felszabadítóan hat ránk az ellenkezőjének a folyamatos bizonygatása, nem elsősorban mások, sokkal inkább önmagunk számára, hiszen ahhoz, hogy másokat meggyőzzünk az igazunkról, előbb önmagunknak kell bizonyítanunk annak helytállóságát, és mindezt miként is valósíthatnánk meg eredményesebben a kétely legapróbb jeleinek elmaszatolásánál, illetve az igazság különböző aspektusainak elsunnyogásánál. Az említett indiai hölgy nem élt ezekkel a lehetőségekkel, hanem hitt önmagában és abban, hogy idős korában is van értelme belevágni valami olyasmibe, amibe mindig is nagyon szeretett volna, ám korábban önhibáján kívül sajnos nem nyílt rá lehetősége: a tanulásba. Éppen ezért közel egy évvel ezelőtt úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy végre elsajátítsa az írás és az olvasás tudományának az alapjait, amihez eleinte az unokáitól próbált segítséget kérni, ám mivel ezen próbálkozásai sikerteleneknek bizonyultak, így kénytelen volt más megoldás után nézni. Derült égből villámcsapásként érkezett a lehetőség, hogy kapcsolódjon be egy olyan államilag támogatott programba, amely éppen ezen készségek fejlesztésére irányult. Az idős hölgy nem is gondolkodott sokat, jelentkezett, majd be is került a programba, amelyben állítólag olyan jól halad, hogy nemrég 100-ból 89 pontot ért el egy írásteszten, ami – valljuk be – nem kis teljesítmény. Pláne száznégy évesen, tehetjük hozzá viccelődve, mégis tiszteletteljesen, hiszen mi, akik valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mit jelent száznégy évesen tanulni, különösen olyan alapvető dolgokat, mint amilyen az írás és az olvasás, azt viszont igen, hogy olykor huszon- vagy harmincévesen is milyen komoly erőfeszítéseket igényelhet valami olyasminek az elsajátítása, ami az újdonság erejével hat ránk, bizony akarva-akaratlanul is értékeljük az ilyen jellegű törekvéseket, amelyeknek a jelentőségét az ominózus hölgy esetében talán még inkább növeli az, hogy a hírek szerint korábban nemcsak ő, hanem a testvérei sem jártak soha iskolába, így a családjukban ő lett az első, aki megtanult írni és olvasni, bebizonyítva minden kételkedő, gúnyolódó és ítélkező számára, hogy valóban sosem késő elkezdeni valami új dolognak az elsajátítását.
Az ő apósa az ilyen történetekre is csak flegmán legyintene, legfeljebb még hozzátenne egy-két szitokszót vagy cifrább káromkodást, ezzel próbálva még inkább nyomatékosítani álláspontja határozottságát és helytállóságát, mondja a barátom, hozzáfűzve, az általam felidézett történet lényegének a meglátása, megértése és magáévá tétele minden bizonnyal meghaladná az apósa befogadókészségének a határait. Aztán szó szót követ, és egészen addig csűrjük-csavarjuk a dolgot – nyilván nem egymást győzködve, hiszen mi azért az ilyen dolgokban általában egyetértünk –, hogy arra jutunk, bizonyos szempontból mégiscsak jó dolga van az öregnek, hiszen ha már mindent megtanult, amit meg akart tanulni, akkor valószínűleg mindent tud, amit tudnia kell, vagy legalábbis amit tudni szeretne. És ennek tükrében talán már érthetőbbnek tűnik az is, miként vált a kedves após – pardon, egyelőre csak leendő após – mindentudóvá, illetve miért ért mindenhez annyival jobban másoknál.