2024. április 24., szerda

Kávéillat Velencében

Néhány városban az embert elfogja az érzés, hogy az a világ közepe. Például Dubrovnikban, Prágában. És persze mindenekelőtt Velencében. A Szent Márk téren ülve hirtelen parányivá zsugorodsz, gondjaid jelentéktelenné válva szertefoszlanak – mélyen lélegzik körülötted a mindenség. A maga mindenféleségével. A várost ugyanis mindig bölcs aggastyánok irányították, akik tartva a belső „felfordulásoktól” engedékenységükkel egyengették a mindinkább izmosodó demokrácia útjait, „kifelé” azonban szemrebbenés nélkül éltek a legváltozatosabb hatalmi eszközökkel, és ügyesen összeharácsoltak minden fellelhető értéket. Főleg Bizáncból. A büszkélkedő város így vált a Kelet álmává. Byron óta aztán a Nyugat álmává is. Ráadásul az évszázadok rétegei az épületeivel meg a történeteivel is mindenütt szembejönnek velünk: igaz az állítás, miszerint Velencében a legrövidebb séta is felér egy múzeumi látogatással. Ha tehát a téren egy asztalnál kényelmesen elhelyezkedve kávét rendelsz, belecsöppentél simán a világtörténelembe. A csipkézett paloták, a minden irányba elhullámzó csatornák és a kiismerhetetlen, szűk sikátorok pedig barátságosan körülvesznek; Alfred de Musset írja egy helyen: „Itt, Velencében, ahol mindenki idegen – én otthon vagyok.” Remek könyvében Sediánszky Nóra (Velence útvesztői) ezt megtoldja, mondván, e sejtelmes város menedéket kínál mindenkinek, aki nem találta helyét a jól bevált sémák között, „akinek túl sok kérdése és túl kevés válasza van”. Derűs közönyével befogad bárkit, nem firtatja, ki vagy, „feltéve, ha nem bántja a hiúságodat, hogy különösebben nem is törődik veled”. No de éppen e „nemtörődés” révén tesz szabaddá ez a város. Ahol egyébként minden olyan közel van, „ha behunyod a szemed, hallod mások gondolatait” – jegyzi meg találóan Bánki Éva a Telihold Velencében című könyvében. Közben pedig hallgathatod a gondolások énekét is. De olykor még ez is megkomplikálódhat: a közelmúltban parázs vita alakult ki, hogy az idegenforgalom jelképének számító szalmakalapos, csíkos pólót viselő evezősök mivel szórakoztassák a turistákat. A repertoárjukon ugyanis szinte kizárólag csak az O sole mio szerepel. A városatyák közül a heves szócsatában ezt többen is botrányosnak minősítették, és inkább a Ninetta monta in gondola (Ninetta, szállj a gondolámra) kötelező éneklésére tettek javaslatot. Merthogy az O sole mio nápolyi dal. Mi meg csak csóváljuk a fejünket, miért ez a fennakadás, Velencében, ahol alig valami igazán velencei. Az önkormányzati vitatéma aztán – mint az várható is volt – egyszerűen elkerülte a gondolások figyelmét, akik talán az idő tájt éppen dolgoztak. Szóval ők továbbra is az O sole mio-t éneklik. Esetleg a Volare-t.

Piazza San Marco. Napóleon állítólag „Európa szalonjának” nevezte a díszes, elegáns megjelenésű közteret. Amely amúgy egy templomkertből nőtte ki magát. George Byron (1788–1824) a tér mögött bérelt egy kisebb lakást, a napkezdő kászálódást követően heves ölelések közepette először is elköszönt a főbérlő feleségétől, aki éveken át hivatalos szeretője volt (a férj tudtával), majd a költőfejedelem rövidesen már egy pillantást vethetett a dózsepalotára, ellenőrizte, helyükön-e az oszlopfőn a szárnyas oroszlánok. Sétát tett szolgái meg a kedvenc állatai kíséretében, csak a lovak hiányoztak, azokat nem használhatta, így a Lidón tartotta őket. Napjait többnyire botránykeltéssel töltötte: egy angol mutatta meg a velenceieknek, milyen az izgalmas és rakoncátlan élet. Akik erre egyébként vevők voltak. Ebben szerepe lehetett a nem éppen jó hírű Casanovának is (1725–1798), aki derekasan kivette részét az előmunkálatokból. Kalandor hősünk szívesen töltötte el az időt a Caffé Florianban (oda a nőknek is szabad bejárása volt), amelyről köztudott, hogy Olaszország legrégibb kávéháza. 1720-ban nyitotta meg kapuit a Szent Márk téren, kezdetben Alla Venezia Trionfante néven, később keresztelték át az alapítója nevére. Itt, az árkádos épületben fogyasztotta el délelőttönként reggelijét Lord Byron, de nemcsak ő, hiszen a kávézó a kezdetektől fogva nyitott volt mindenki számára, különösen a művészvilág irányába, később pedig a filmsztárok meg a politikai közélet jelesei is szívesen ellátogattak ide. Kávézott e helyen Carlo Goldoni, Goethe, Charles Dickens, Marcel Proust, aztán Ernest Hemingway, Charlie Chaplin, Clark Gable, Andy Warhol, vagy éppen Jacques Chirac. Számos hollywoodi produkció jeleneteit is itt forgatták, például az 1955-ös Velence, nyár, szerelem című filmet Katharine Hepburnnel. S ami ennél is lényegesebb: 1895-ben ebben a kávézóban született meg a velencei biennále ötlete. E felsorolás persze minden igényesebb útikalauzban megtalálható, a velenceiek vonatkozásában azonban az látszik igazán fontosnak, hogy e főtéri kávéházban a kezdetektől fogva és mindmáig helyet foglalhatott a lagúnák városának minden rendű és rangú polgára, hasonlóképpen a bárhonnan ide látogatók mindegyike. Az egyenlőség méltányolásának alapeszméjét évszázadokon át őrizték, s bár annak szellemiségét azóta már másutt is tapasztaljuk, igazán és elsőként a velenceiek tudták azt erénnyé tenni.