2024. április 25., csütörtök

Az egészséges lélek titkos receptje

Mindig arra vágyunk, ami nem lehet a miénk. Amíg vízióként lebeg szemünk előtt, éltet. Később, egy ideig, talán még félted. De ha végérvényesen megkaptuk, onnantól mindegy. Az életünk részévé válik. Ha elveszítjük, akkor már fáj. Ismét akarjuk. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Amíg felfelé törünk, az alapok gondozásáról elfeledkezünk. Talán nemhiába foglalkozik a világ legtöbb vallási, spirituális tanítása a jelenség orvoslásának kérdéskörével.

A közelmúltban Vukováron jártam. A város ostromának harmincadik évfordulója alkalmából mentem riportot készíteni a településre, ahol az első utam Jakumetovics Rozáliához, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnök asszonyához vezetett. A hölgy elmesélte, hogy az ostrom alatt a helyi hadikórház pincéjében látta el a sebesülteket, miközben az objektumot naponta átlagosan hetven bombatalálat érte. Iszonyatosak voltak a körülmények. Napi egy liter vizet kaptak. Ebből kellett megoldani a hidratálást, a tisztálkodást, a táplálkozást. Száraz kenyeret, babatápot fogyasztottak nap mint nap. A nő csak mesélt.

Én pedig figyeltem. Egy ponton kitért arra, hogy mi volt számára a legkeservesebb gondolat az ostrom három hónapja alatt. Arra kért, hogy képzeljem bele magam a helyzetébe. Az egész addigi életét végigdolgozta azért, hogy legyen családja, saját háza, otthona, autója. Aztán egy pillanat alatt minden szertefoszlott. Mint kifejtette, az utcán állt egy szál ruhában. Családi házukat szétlőtték, minden menthető vagyont elvittek a támadók. Ekkor gondolt bele, hogy mindent elveszített. A családi képek, használati tárgyak, minden a romok alatt volt. Az anyósát, apósát, férjét elvitték kivégzésre. Saját magán és a rajta levő öltözéken kívül semmije sem maradt. Később elmondta, ma minden – látszólag apró – dologért köszönetet mond. Hogy még itt lehet az élők sorában, hogy van otthona, van férje, családja, van mit ennie.

El sem tudjuk képzelni, mennyire fontos hálát adni egyes dolgokért a mindennapokban. Hogy mennyi pozitív változást hozhat az életünkbe, ha megtanuljuk értékelni azt, amink van, és nap mint nap köszönetet mondunk érte. Gyakran magam is elfelejtek hálát adni azért, amit kaptam a nagybetűs élettől, de aztán a sors – esetenként bagatell dolgokkal, néha komolyabb történésekkel – megtanít arra, miért is nélkülözhetetlen a köszönetnyilvánítás. Magunknak. Amink van. Mindenért. Miközben a „mi az, amire még szükségem van” végeláthatatlan horizontját szemlélem, soha nem gondolok bele abba, hogy van fedél a fejem felett, van munkám, békében élek, szerető család áll mögöttem, és még sorolhatnám. A hála egy olyan energiatérből nyeri forrását, amely csak akkor tapasztalható meg, ha túlléptünk az elégedetlenség, a kesergés, a kilátástalanság negatív energiaterén. Az is igaz, hogy mindig könnyű panaszkodni, mindig meg lehet találni életünkben azokat a mozzanatokat, amelyek miatt éppenséggel rosszul is érezhetjük magunkat. De ez fordítva is igaz. Miért ne kereshetnénk – és ezáltal találhatnánk – meg életünk azon aspektusait, amelyek éppenséggel örömmel tölthetnek el bennünket? Hiszen ott vannak az orrunk előtt.

Hogy miért lesz ettől jobb az életünk? Elégedettek leszünk. Elégedettnek lenni azt jelenti, hogy elegendő bőség jut az életünkbe mindabból, amire lelkünknek szüksége van. Ha belegondolunk, szellemünk valós a szükségleteit pedig valójában ki tudjuk elégíteni. Az adventi csend, a várakozás időszaka alkalmat adhat arra, hogy köszönetet mondjunk mindazért, amink van. Hiszen a hála éltet. Erő. Nem más, mint boldogságunk kulcsa. Az egészséges lélek titkos receptje.