2024. április 23., kedd

Elmulasztott sétáink

Volt-e Önre, kedves olvasó, akkora hatással egy esemény (vagy akár egy könyv), ami miatt akárcsak egy napra feladta szokásait? Kant, a filozófus például ebéd után mindennap tett egy sétát Königsbergben, és mindig egyedül. Magányos sétáját egyetlenegyszer mulasztotta el, amikor Jean-Jacques Rousseau talán legnagyobb hatású írása, az Emil, avagy a nevelésről (1762) került a kezébe, s teljesen belemerült a mű tanulmányozásába. Őt ez zökkentette ki. És bennünket? Minek kell megtörténnie ahhoz, hogy eltekintsünk kialakult szokásrendünktől? És lenne-e erőnk változtatni az életünkön, elindulva valamilyen más irányba? Persze, ebben az esetben hátra is kellene néznünk, őszintén és szigorúan, a lehetséges elágazások közül akkor miért választottuk éppen ezt vagy azt, s ma másként tennénk-e? Módosulnának-e a céljaink?

Az emberiség történetére visszatekintve azt látjuk, hogy az emberi létnek értelmet adó eszmények gyakorta változtak – egyedül a boldogság maradt mindig a listán. Akadnak azonban szkeptikusok, akik úgy vélekednek, nem biztos, hogy a boldogság volt a teremtés célja. Hanem valami egészen más, például az ember erkölcsi tökéletesedése. Ám ehhez azt is jó lenne tudni (miként a kérdést Hankiss Elemér is felteszi Az emberi kaland c. könyvében), működik-e vagy sem az univerzumban valamilyen morális princípium. Ha igen, akkor az részünkről szükségszerű igazodást feltételez. Ha viszont nem, akkor úgymond szabad a vásár. Ez utóbbi esetben talán nem is igazán illünk ebbe a világba. Ebből eredő kételyét fogalmazza meg Camus is: „Nem tudom, van-e a világnak önmagán túlmutató értelme.” Az egzisztencializmus jeles francia képviselője ezt az alkotás területére vetítve az abszurd gondolatáig jut el, hisz hogyan lehet dolgozni és alkotni a „semmiért”, látva, hogy mindennek nincs semmi jövője, továbbá egy napon megsemmisül a mű, így az évszázados alkotásoknak sincs nagyobb jelentőségük.

A küszködés, a fogódzó keresése hosszú ideje tart, ez a filozófiai tanokban is nyomon követhető. A régi görögök (Platón például) kezdetben úgy gondolták, az élet értelme a tudás legmagasabb szintjének megszerzésében rejlik. De már igen korán említik a boldogságot a legfőbb jóként, amely egyszersmind a sikeres élet ismérve is. Egyes elmélkedések szerint a természettel összeegyeztethető életet kell folytatni, mások – a hedonisztikus világnézet képviselői – az elérhető (főleg testi) örömök bűvkörében vigadoznának, míg ismét mások (Epikurosszal az élen) visszafogottságra intenek, hangsúlyozván, hogy a nyugalmas és félelemtől mentes állapotot tudással, barátsággal és erényes, mérsékelt élettel lehet elérni. Az idő haladtával aztán mindinkább a hasznosság elve látszik kidomborodni, követendő értékké válik például a kötelesség. Mindeközben más hangok is megjelennek, Søren Kierkegaard szerint például az élet tele van képtelenségekkel, és az egyénnek a saját pozitív tulajdonságait egy közömbös világban kell megtalálnia. Nietzsche megállapítása: csak akkor éri meg az életet élni, ha az egyénnek ösztönző céljai vannak. A törekvés központjában lassan-lassan a fejlődés helyeződik a középpontba (egyesek meggyőződése, hogy az evolúció is ennek egyik kísérő következménye), így a tárgyak megszerzése is magától értetődően kiemelt szempont. Nem csodálkozhatunk azon, hogy szinte azonnal fellépett ellenpárként a tézis, miszerint a gazdagság gyakran csak fokozza a feszültséget és az aggodalmakat az ember életében, sőt, sokan emiatt válnak magányossá – az igazi boldogság tehát nem anyagi javakból vagy státuszból származik. Avagy: a boldogság titka a cselekvés, nem pedig a birtoklás. Ha pedig valakinek egyik változat sem rokonszenves, még mindig marad számára – az emberi méltóság jegyében – a sors elleni makacs lázadás esélye (Camus).

A ránk kimért éveket azonban valahogy el kell tölteni, hiszen már Dante a pokolba helyezte azokat a „nyomorultakat”, „akik sohasem éltek”. Okos képlet ügyében nyugodtan fordulhatunk a bölcs Goethéhez, aki olaszországi utazásairól szóló, barátaihoz intézett beszámoló levelében, Rómát megtapasztalva, a következőket tartotta fontosnak elmondani: „Művészi ismereteimet, csekély képességeimet egészen át kell dolgoznom, egészen ki kell érlelnem itt, különben megint csak amolyan félembert viszek vissza hozzátok.” Folyamatos tanulás, a változás szükségszerűsége, a feladatok tökéletes elvégzése – ez a német költőóriás üzenete. A kevésbé igényesek figyelmébe viszont a következő mondatot ajánlanánk, amely amúgy a Monty Python-csoport egyik filmjében hangzott el: „Próbálj meg kedves lenni az emberekkel, ne egyél zsírosat, mindig olvass egy jó könyvet, sétálj egy kicsit, és próbálj meg békében és harmóniában élni minden hit és nemzet embereivel.” Megteszi ez is.