2022. október 1., szombat

Bűnök bűnhődéssel

Konzervatív ellenforradalmat kell szervezni – hallom itt is, ott is, mert úgy félrebillent a világ, hogy kifordulni készül önmagából, s ha megteszi, letarol minden eddigit. S akkor már nem lesz ereje fölállni a maradék értelemnek. Ha esetleg mégis, az eltiport civilizációnak már végképp nem. Bár a kettő összefüggeni látszik.
A háború ocsmány, de teljesen világos a célja, vagy legalább kifürkészhető, a XXI. századra viszont elérte a világ, hogy politikai küzdelmek, ideológiai háborúk és kultúrharcok döntsenek az emberiség sorsáról. És hogy ne is értse a kisember, mi és miért zajlik körülötte. Nagyképűen említettem világot, nyilván az események közelsége miatt, merthogy a nagyobbik része nem állt be az önpusztítók sorába, amelynek az élén kontinensünk nyugati fele menetel törtetve, szabadelvű erőszakkal. A cél ugyan egyre közeledik – Európa civilizációjának fölmorzsolása –, már csupán kevés akadékoskodót kellene legyőznie a progresszív őrületnek a teljes sikerhez. Első helyen az „ellenforradalomban" gondolkodó magyarokat. Mert ez a harc ugyan szalonképesnek mutatja magát, eszközei mégis becstelenek, s bár Radnóti véres korban írta sorait, mintha most tenné: „...s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest. / Oly korban éltem én e földön, / mikor ki szót emelt, az bujhatott,..."
Képezzen hát eszmei vitát, vagy legyen egyéni döntés joga, hogy ki mennyit ad nemzetére, avagy létezhet-e erős gyökerű közösség nemzet nélkül. Az viszont már nem lehet vitatéma, hogy fölszámolható-e egyik vallás a másik örömére. Nem is diskurálnak róla, hanem cselekszenek: eltűnnek a terekről a karácsonyfák (a karácsony szó kitagadására még csak kísérlet történt), leszedik évszázados helyükről középületekben a keresztény jelképeket. Nem az idegenek és jogokat követelő jövevények, hanem azok, akiknek elődei ebben a kultúrában éltek, nőttek, dolgoztak, őrizték azt nehéz időkben. Most megszabadulnak tőle gazdagságukban tobzódva, korlátlan szabadságuk bűvöletében, a múlttól való függetlenedésükben.
Végül pedig: milyen féktelen és pusztító hatalom az, amely egész országot büntetések sokaságával fenyegetve, szegényítve próbál rákényszeríteni, hogy a gyerekeket is kötelezően vonja be szexuális üzelmeibe. A szemükben lassú ez a progresszió, amikor északon a norvég Mikulás vagy Télapó – e tekintetben teljesen mindegy – már szakálla és bajusza között csókot vált férfitársával, mifelénk meg csupán a homoszexualitásra érzékenyítő „ártatlan" mesekönyveket lapozhatnak az óvodások és kisiskolások.
Gyermekjogok? Gyermeki szabadság? Svédországban – nyilván a haladó érzékenyítés eredményeként – néhány évvel ezelőtti adat szerint tizenhatszorosára nőtt röpke pár esztendő alatt azoknak a kamasz lányoknak a száma, akik fiúvá kívántak változni. Egy brit szervezetnek pedig, amely a nemváltoztatást támogatja, tíz-egynéhány évvel ezelőtt száz páciense sem volt, három éve azonban már két és fél ezer. Aki pedig az önpusztító jövő reményét megvonva gátat igyekszik vetni a gyerekek szellemi, sőt testi megnyomorításának, az kiközösítendő. Akár egész ország is.
Okulásul: A kanadai dr. John Money pszichiáter a genderideológia úttörője. 1966-ban nemátalakító műtétet hajtottak végre egy huszonkét hónapos ikerpár egyik tagján, és a pszichiáter mindenáron bizonyítani igyekezett, hogy lányt lehet nevelni az átoperált fiúból. Az „átnevelés" folyamán az apa alkoholista lett, az anya öngyilkosságot kísérelt meg. A testvér a drogba menekült, majd az átélt traumák következtében harminchat évesen öngyilkosságot követett el. A lányszerepből „visszatért" másik fiú két évvel később lett öngyilkos.
Oly korban éltünk mi a földön...