2022. január 27., csütörtök

Ünnep szavakból

A nagyanyám mindig fújt egyet, amikor azt hallotta a tévében vagy a rádióban, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Nem értett ezzel egyet, szerinte a karácsony nem a szeretet ünnepe, ahogyan nem is a családok ünnepe, és semmi köze sincs ahhoz a cécóhoz, amit rendeznek körülötte.
Legalább húsz éve mást sem hallgatunk az adventi időszakban, csak azt, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. És a családé. Majd következhetnek a felhívások, hogy aki magányosnak érzi magát, a depresszió jeleit tapasztalja, öngyilkos gondolatai vannak, tárcsázzon, hívja, keresse. Hiszen nem jó érzés karácsonykor, a szeretet ünnepén egyedül lenni.
Miért van ennyi magányos ember? Miképpen küzdjünk meg a szeretet ünnepe körül jelentkező szorongással? Hiszen olyan sokféle szorongással kell szembenézni akkor is, ha éppen nem vagyunk magányosak. Nem tudhatjuk, megfelelő lesz-e az ajándék, amit vásároltunk. Ezért most jelezzük, hogy vissza lehet vinni, két hétig. Három hétig. Már karácsony másnapján. Vagy napján? Bizonyos esetekben akár a napján is. Szorongunk amiatt is, hogy nem találunk megfelelő számú fehér, kék, lila, piros, arany, ezüst, fekete karácsonyfadíszt, és emiatt nem fogjuk tudni feldíszíteni az idei divat szerint a fát. És a telelésen mindenki arról fog beszélni, hogy micsoda lúzerek vagyunk. Szorongunk amiatt is, hogy a nagymama ne csoszogjon el az éjféli misére, mert ha megteszi, és hanyatt esik, akkor lőttek a háromnapos kikapcsolódásnak, a lazításnak, akkor oda a szállodai karácsony, vághatjuk magunkat a kocsiba, és bumlizhatunk a nagymamáért, aki annyira önző volt, hogy mindenáron el akart menni az éjféli misére, pedig mondtuk szépen, nézze a tévében. És utána majd felhívjuk és beszélünk.
A nagyanyámnak – amellett, hogy a karácsony szerinte nem a szeretet ünnepe, noha kétségtelenül a szeretetről is szól, elsősorban azonban arról a belső örömről, ami miatt sohasem lehetünk magányosak, akkor sem, ha egyedül vagyunk, és kétségtelenül vannak magányos pillanataink – az volt a véleménye, hogy egész nyugodtan mondja mindenki azt, hogy boldog ünnepeket. Ha olyan mafla, mondta, és meglegyintette a díszpárnát, adott neki egy könnyed, eligazító pofont, mondja. Mert legalább nem koptatják azt, amit ő gondol karácsonynak. Legszívesebben kötelezővé tette volna azt, hogy a másként vélekedőknek kötelező legyen boldog ünnepeket mondania. Hiszen, igazított megint a díszpárnán, nem a szavaktól lesz karácsony az ünnep, ahogyan a szavak által az ünnepből sem lesz karácsony.
Amikor a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az osztálytársamtól, akinek édesanyja magyarországi volt, először hallottam arról, hogy a téli szünetet karácsonyi szünetnek is lehet nevezni, egészen elképedtem. Szépnek tartottam, felemelőnek. Csillagszórók szikráztak a szavak mögött. Ilyen a gyermekkor.
Ám a téli szünetet mifelénk azóta sem nevezi senki karácsonyi szünetnek. Talán mert a szünetnek semmi köze sincs a karácsonyhoz, ami egy vallási ünnep. A téli szünetnek a télhez van köze, ahogyan a nyárinak a nyárhoz és nem – teszem azt – az aratáshoz. Mégis szikráznak a csillagszórók a szavak mögött, ugyanis Vajdaságban december 24-e előtt veszi kezdetét a téli szünet, Szerbiában pedig egy héttel később.
Azon is eltűnődtem, miképpen volt lehetséges, hogy sem a nagyanyám, sem a szomszédasszonyok vagy az utcabeliek, ahogyan az együtt dolgozók között sem fordult elő, de még a piacon sem, hogy bárki eltévesztette volna, kinek mikor kell áldott, békés vagy éppenséggel kellemes karácsonyi ünnepet kívánni.
Ugyanis nem a szavak találják meg az ünnepet, hanem az emberek találják meg a szavakat az ünnephez és a velük együtt élőkhöz, akik felé figyelemmel fordulnak. És ez még mindig semmi a belső örömhöz képest! – gondolja talán a nagyanyám, és meglegyint egy égi díszpárnát, aminek pihéi alászállnak a sötétkék égből.