2022. január 23., vasárnap
CÍMLAPTÖRTÉNET

„A közönséget nem lehet becsapni”

Interjú a Magna Cum Laude zenekarral

Egy év kényszerkimaradást követően október utolsó hétvégéjén újra megrendezték Magyarország egyik legnagyobb gasztronómiai rendezvényét, a Csabai Kolbászfesztivált, amelyre a népszerű Magna Cum Laude zenekar ismét régi slágerekkel és új lemezének bemutatójával érkezett, és örvendeztette meg a rajongókat. A zenekar két tagjával, Szabó Tibor zeneszerző-gitárossal és Mező Mihály énekes-gitárossal közvetlenül az október 30-ai koncert előtt beszélgettünk.

A '90-es években, de különösen annak második felében, telített volt a piac rock és popzenei kínálatból, gombamód szaporodtak a zenekarok, akkor alakultatok meg ti is. Hogyan kezdődött?

Szabó Tibor: – Az egész nem úgy működik, hogy egy nap fölkelünk, és azt mondjuk, hogy csináljunk egy zenekart. (nevetés) Az összeverődés előtt mindenki zenélgetett különböző zenekarokban, én is, Misi is. Összejöttünk, és úgy gondoltuk, hogy csinálunk egy másik típusú zenét, és a vége az lett, hogy megalakultunk. Közben hallottam és láttam Misit egy zenekarban énekelni, és úgy voltam vele, hogy dugjuk össze a buksinkat. Akkoriban már írogattunk dalokat, és így kezdődött az egész. 1999 nyarán alakultunk meg.

Fotó: Paraczky László
Fotó: Paraczky László

Mező Mihály: – Annak idején cseppet sem volt könnyű és egyszerű dolga a zenekarnak, hiszen magad is mondtad, hogy nagyon sok csapat muzsikált. A zenei színteret, legalábbis annak nagyobbik részét a playback és a Lagzi LajcsiDáridója adta Magyarországnak. Mi azonban egyikbe sem fértünk bele, ugyanis az alakulástól kezdve minden alkalommal élőben játszunk. Nekünk mindig is furcsa volt, hogy az ember fölkapaszkodik, tálentumot kap a jó Istentől, és akkor egy zenei alapra bohóckodik. Ezzel soha nem tudtunk azonosulni, nem mentünk bele ilyesmibe. Nem kötöttünk senkivel sem ehhez hasonló kompromisszumot, ezért nehéz helyzetbe kerültünk. Halmozottan is, mivel hogy vidéki (gyulai) zenekar vagyunk, ráadásul nem vállalunk be semmiféle playback, sőt félplayback dolgokat sem. Kizárólag élőben játszunk, és pont. Mindez visszaütött az elején, de később is, hiszen nagyon sok lehetőségtől elestünk, mert bonyolítottuk a szervezők munkáját azzal, hogy most jön ide egy vidéki zenekar, akik szeretnének élőben játszani. Mivel erre (a legtöbb helyen) nincs igazából lehetőség, ezért inkább nem hívtak bennünket. Különösen fontos megemlíteni, hogy kb. hét évbe tellett, hogy fölkerültünk arra a bizonyos zenekarok térképére, onnantól viszont már hívtak bennünket. Mindez annak köszönhető, hogy a kereskedelmi rádiók felfedezték, hogy létezik egy Magna Cum Laude csapat, van nekik egy Vidéki sanzon című daluk, amit nagyon sokan kérnek a kívánságműsorban. Előbb csak a vidéki rádiók forgatták, de egy idő után már nem hunyhattak szemet a kereskedelmi rádiók sem, hogy az emberek szeretik és kérik a dalainkat, és ezért műsorra kellett tűzni őket. Először a Minden állomást, majd a Vidéki sanzont, és szép sorban a többi dalt is.

Sz. T.: – Megjegyzem, hogy a videoklipek készítésénél is hasonló a helyzet, az igényességből soha nem engedtünk ott sem. Már induláskor felfigyeltek ránk, hogy ki ez a zenekar, aki ott van az iskolaudvaron, a kosárlabdapályánál? Kik ezek a fiúk? Mi ez a story?! Akkor megcsináltuk a Lehet, hogy eltört klipet és a Visszhangot. Ezek után egy csomó stáb csak bámult, hogy tényleg, ki is ez a kis vidéki zenekar, aki ilyen jó klipeket csinál? Tudtunk már akkor is nemet mondani. Bementünk egyszer ketten az M1-be, a Napkeltébe, és csodálkozva néztek ránk, hogy mi tényleg élőben akarunk játszani? Mi pedig ott álltunk a gitárral, és azt válaszoltuk, hogy ezt máshogy nem tudjuk. Többször látszott, hogy ilyesmire nincsenek felkészülve a tévék, bár volt ugyan olyan csatorna, ahol végül megoldottuk – mármint azt, hogy élőben játsszuk el a dalokat. Kitartottunk mindig amellett, amit induláskor eldöntöttünk.

Fotó: Paraczky László
Fotó: Paraczky László

A szövegek minden dal esetében speciálisak. Hogy sikerül ezt folyamatosan megtartani?

Sz. T.: – Mi tradicionális, régi, old school gyerekek vagyunk, akik még hisznek abban, hogy van gitárszóló, és így megszületik a dal is. Nincs külső segítségünk, egyedül csináljuk.

M. M.: – Azt üzenjük azoknak a zenészeknek, akik most kezdik az egészet, hogy attól lesznek önazonosak, hogy mindent saját maguk oldanak meg. Ha külső személy, azaz más írja a zenét vagy a szöveget, az már teljesen más, nem azonosulunk vele teljes mértékben. Azt tudni kell, és fontos, hogy a közönséget nem lehet becsapni, mert érzi, látja, hogy nem egy felvett vagy bemagolt valamit produkálsz. Mindegy, hogy miről, akár kapcsolatról vagy másról írsz, lehet, hogy éppen egy picit gyengébb minőségű, de amikor a sajátodat játszod, azt mindig őszintébben elő tudod adni, mert beleadod magad, mindannyian hozzátesszük magunkat, és ezt a közönség látja, érzi, értékeli.

Sz. T.: – Mi nem tudjuk elképzelni − mert olyan igényesek vagyunk egy sorra, egy akkordra, egy gitáros elnyújtásra −, hogy más ezt hogy oldaná meg. De amikor minden innen belülről jön, az jól működik. Hiába igazolja az edző a vereséget, hogy „most nem olyan jó volt a csapat, nem megfelelő taktikával játszott”. Azt tudod te is, hogy például egy Messinek, vagy hozzá hasonló sportolónak hiába mondod, hogy milyen taktikát terveztél, ő focizik a saját tudása szerint. Utána meg mindenki azzal jön, hogy „most éppen nem volt kedve és nem lőtt gólt”. Ez van nálunk is. Van, amikor három koncerten nem kapcsolom be a horn pedált, vagy például olyan is, amikor Misi fél órára lemegy. Ettől még lehet kiváló a buli és a hangulat.

Az egyik legtöbbet koncertező zenekar vagytok. Hogyan győzitek a rengeteg utazást, készülődést, muzsikálást? Honnan az energia hozzá?

Sz. T.: – Hazudik, meg álszent, aki azt mondja, hogy nincsenek olyan koncertek, amiket nem fáradtan csinálunk. Ő fáradt, én fáradt vagyok, ezt meg lehet látni a zenésztársadon, pláne ennyi bulinál Magyarországon. Másrészt viszont itthon bensőségesebb, családiasabb a légkör, mint például egy Metallica-koncerten, ahol 80.000 ember előtt nyomják a muzsikát. Én már nem tudom 100%-ban lenyomni a bulit, mert 50 éves múltam. Csinálom, ahogy tudom. De azt tudni kell, hogy minden fellépésen mindannyian maximálisan odatesszük magunkat a színpadra.

M. M.: – Emberek vagyunk, nem gépek. Nem tartozunk azok közé, akik mindig egyforma tempójú elánnal nyomják. Tudod, mi is ugyanolyan emberek vagyunk mint a többiek, nekünk is vannak problémáink, akár családi, akár más. Bármennyire hihetetlen, de még azon is múlhat egy buli sikere, hogy például mennyit ettél előtte. Jómagam például nem tudok koncert előtt enni, mert telítve érzem magam. Így van ez a pihenéssel is. Ha például fellépés előtt lefekszem, utána nem tudok erőre kapni. Inkább felmegyek fáradtan a színpadra, ahol már a második dal után erőre kapok. Mindez évek alatt kialakul az emberben, mármint hogy ki, és mi akar lenni, továbbá mit kap vissza a közönségtől vagy éppenséggel a zenésztársaitól. Ha valaki azt várja tőlünk, hogy minden egyes koncerten ugyanazt tudjuk nyújtani, ugyanolyan elánnal tudjunk muzsikálni, annak csalódást kell okoznunk, hiszen minden változik körülöttünk. Nincs két egyforma fellépés és koncert sem.

Mennyire nehéz zenésznek lenni ma?

Sz. T.: – Nagyon sokszor elmondtam, hogy el sem tudom képzelni, mit csinálnék én most itt 2021-ben, ha mondjuk 18 éves lennék. Mi beleszülettünk abba a korba, amikor ki volt találva minden. Rajongtunk az együttesekért. Órákon át várakoztunk, hogy lemezt vehessünk a kedvenc zenekarunktól. A mai gyerekek nem tudom milyen zenével táplálkoznak, csupán azt, hogy mindenre csak legyintenek, nem érdekli őket semmi. Számunkra óriási dolognak számított, amikor 2007-ben Révész Sándor (EMeRTon-díjas magyar énekes, a Generál és a Piramis együttesek énekese – a szerk. megj.) eljött Békéscsabára, a koncertünkre. Mert senkinek sem ment el, de hozzánk eljött. Utána jöttek a nagy legendák, sorra elfogadták a meghívásunkat, és mindez akkoriban óriási dolognak számított. Olyanokkal színpadra állni, mint Nagy Feró, Pataki Attila vagy Lukács Laci. Az ilyen természetes volt, hogy akiket mi bírunk, csípünk, azokkal magunknak okozunk örömet. Visszatérve a kérdésedhez, azt tudom mondani, hogy fele a szó, fele zene.

Mikor jöttök felénk játszani? Mit üzentek a vajdasági közönségnek?

Sz. T.: – A legutóbb, ha jól tudom, Zentán játszottunk. Nagyon reméljük, hogy eljutunk minél hamarabb hozzátok.

M. M.: – Ha szétnézünk a világban, ha nem követjük az aktuális politikát, még akkor is látjuk, hogy milyen hatalmas változások történnek, és hogy milyen irányban halad a világ. Mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg a számítását. Személy szerint azt üzenem, hogy ha a kérdéseire nem találja meg a választ, akkor keresse Istennél, mert valószínűleg ott megtalálja. Ha komolyan gondolja, akkor túlélhetjük ezt a szörnyűséget, ami jelenleg van a világban.

2007-ben „Az év hazai popalbuma” kategóriában (a Minden állomással) Fonogram-díjat nyertek. 2009-ben a banda 10. évfordulóján jelent meg a 999 című album. Több számuk is felkérésre készült. 2007-ben Boros Gyula szervezőnek felajánlották a Színezd újra! című dalt a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) himnuszának. A PálinkadalBuza Sándor műsorvezető felkérésére készült. A Vidéki sanzon című dal pedig a 2007-ben elkészült S.O.S. szerelem! című film betétdala lett.

Mező Mihály számos jótékonysági akció együttműködője, kezdeményezője. Zenekarával a tehetséges fiatalok, valamint a hátrányos helyzetben lévők megsegítésére létrehozták a Magna Cum Laude Alapítványt. 2011-ben például 24 tonnányi élelmiszert és más adományokat szállíttatott a Böjte Csaba által vezetett gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthonba. (Wikipédia)