2024. március 29., péntek
KALANDTÚRA

Gori – a Sztálin-város

A Sztálin sugárút elején, a Sztálin-parkban áll a Sztálin-szobor és Sztálin vagonja, mellettük a Sztálin-múzeum, a Hotel Sztálin és Sztálin szülőháza. Grúzia negyedik legnépesebb városáról annyian sem beszélnének, ahányan hallottak róla, ha nem ebben a jelentéktelen falucskában született volna 1878-ban a kis Joszif Visszarionovics Sztálin. Ahogy a város szülöttének a karrierje ívelt felfelé, párhuzamosan vele vált város a faluból, majd pedig szovjet mintatelepülés.

A diktátor hírneve és mítosza ma is elevenen él minden helyi lakos szívében. Ahogy kikászálódtam a még számomra is kényelmetlen marshutkából, rögtön megleptek a helyi taxisok. Senkinek semmit sem kellett mondani, mindenki tudta, hogy a turista miért jött erre az Isten háta mögötti nyomorúságos helyre, és mit szeretne látni Goriban. Természetesen Sztálint. Gyorsan végighaladtunk az állomás és a főtér közötti néhány utcán. Ezt a szegénységet, nyomort és hanyagságot nem kell látnia a vendégeknek. Hogy én se a lepukkadt épületekre és a megfáradt emberekre figyeljek, fuvarosom végig Sztálinról hadart. Feltételezem, hogy mindent elmondott róla, amit tudott. Két levegővétel között megismételtem az utolsó szót (csak ennyit jegyeztem meg grúzul), hadd lássa, hogy figyelek, és mindent értek. Mindig fülig érő mosoly és csillogó aranyfogak volt a válasz. Aztán hadart tovább.

Gori főtere grúz viszonylatban rendezett. A parkosított hatalmas főtér közepén áll a diktátort mintázó életnagyságú kőszobor. Jellegzetes pózban – zsebre vágott kézzel, frissen formázott bajusszal, csizmában és egyenruhában mered szúrós tekintete ma is a már nem létező szovjetekre. Mögötte áll a szülőháza. A pár négyzetméter területű szoba szegényes felszerelése egy ágy, egy asztal három székkel, egy kisszekrény, szőnyeg és az idősebb Sztálin katonaládája. Valószínű sok grúziai otthon ma is hasonlóan néz ki. A háztól néhány méterre pihen a 3878-as számú szovjet zöld luxusvagon.

Korabeli fotók tanúsága szerint ebben a vagonban tárgyalt Churchill, Roosevelt és a házigazda Jaltán Európa újraosztásáról. A vagon berendezése eredeti, minden szovjetunióbeli kényelmi eszközzel: kád meleg vízzel, konyha tüzelősparhelttel, bársonyfotel, karosszék a tárgyalóteremben és puha ágy a pihenőkabinban.

A sztálini világban töltött időm legmeghatóbb jelenete a múzeumhoz kötődik: dél körül csengettem be, mert még zárva volt. A zöld kosztümös, kisminkelt portásnők és pénztárosok idegesen keresték a kulcsot meg a személyzetet. „Turist, turist!” – kiabálták. Legalább 20 alkalmazott ügyelt a rendre, vagyis rám. Végigsétáltam sok korabeli történelmi dokumentum, eredeti fénykép, használati tárgy, egyenruha mellett, jegyzeteltem Sztálin Kremlből odahozott tárgyalóasztalán, és amikor senki sem volt a teremben, mert már ebédszünet volt, beleültem a diktátor karosszékébe.

Ha figyelmesen olvastak, a mai kalandtúrában eddig több mint egy tucatszor találkoztak Sztálin nevével. Nem véletlenül. Goriban még sok-sok évtized elteltével is róla szólnak a mindennapok, minden róla szól. Az ő képe van a zászlón, a közintézményeken, a kirakatokban, a levonókon, az emléktárgyakon; róla neveztek el iskolát, kitüntetést, gyárat, utcát, boltot; ő a téma a piacon, a tereken és a színházban. Ő a hős, ő a város büszkesége. Sztálin Gorié és Gori Sztáliné.