2022. január 23., vasárnap
ANYASAROK

Miért félünk a szüléstől? (1.)

Nem szülésünk elszenvedői, hanem főszereplői akarunk lenni!

A Földön a béke a születéssel kezdődik.”

/Jeannine Parvati Baker, amerikai szülésznő/

Úgy érzem, van még egy kibontatlan téma, amelyre vissza kell térjek a szülés, születés kapcsán. A szüléstől való félelem gyakori, ennek ellenére mégsem beszélünk róla nyíltan. Márpedig a félelem egyáltalán nem ideális kiindulópontja a szülésnek. Nem beszélünk arról, hogy félünk, mert tartunk a megbélyegzéstől – egy anya minden csak nem gyáva. Egy anya nem félhet. Főleg nem féltheti a saját létezését, hiszen az anya egyik ismérve, hogy önmagát is feláldozná, gyermeke életéért. Nagy szavak ezek. De csak akkor értjük meg igazán a mögöttes jelentést, mikor az a szóban forgó önfeláldozás valós lehetőség – például, mikor tudatosul bennünk, hogy legyen a szülés bármilyen csodálatos, természetes folyamat, mégiscsak egy fájdalmas, és ugyan ritkán, de potenciálisan veszélyes dolog. És akkor ahelyett, hogy szavakba öntenénk az érzéseinket, inkább csendben szorongunk tovább, esetleg annyira elnyomjuk magunkban ezt az egyébként természetes érzést, hogy már nem is érezzük – csak nem alszunk, csak egyszerűen azt vesszük észre, hogy a gondolataink valahogy nincsenek a helyükön. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy valahogy mi sem vagyunk a helyünkön önmagunkban.

Sokszor körbejártam már a szüléstől való félelem témakörét. Elsősorban magam miatt, hiszen én is féltem ettől az új és ismeretlen tapasztalástól. Sokáig kellett elmélkednem és beszélgetnem, mire meg tudtam nevezni, pontosan miért is féltem. Végül aztán sikerült ezeket a félelmeket két csoportba szűkítve néven nevezni. Azért szeretnék most erről a két dologról részletesen beszélni, mert úgy hiszem, a legtöbbünkben ugyanez a két félelemhalmaz okoz szorongást. Az egyik csoportnak a kontrollvesztés nevet adtam, a másik sokkal egyértelműbb és magától értetődőbb – félelem a fájdalomtól, amit nem ismerünk.

A kontrollvesztés csoport, ahogy a neve is utal rá, azon körülmények összessége, melyekre nem igen van ráhatásunk. Az, hogy mennyire tudjuk uralni a szülésünket, vagy, hogy mennyi beleszólásunk van annak lefolyásába, nagyban függ attól, hol és milyen körülmények között hozzuk világra a gyermekünket, ki az orvosunk, milyen elveket vall, mennyire ismerjük a nézeteit, mennyire tudunk megbízni benne és az őt, valamint a bennünket segítő személyzetben. Ez a félelem a legösszetettebb. Ez a szorongás tulajdonképpen a lehetséges szülészeti traumától való félelem. Még ha nem is tudjuk pontosan megnevezni, ott van mindannyiunkban. Manapság a szülés kiszolgáltatott állapotba kényszeríti a szülő nőt. Nem dönthet a szülésével kapcsolatos legalapvetőbb dolgokról sem – például, hogy eltávolítja-e a szeméremszőrzetét, amely beavatkozás (meglepetés!) egyébként egészségügyileg teljesen indokolatlan, ámde annál megalázóbb lehet a vajúdó kismama számára. Ugyanez a helyzet a beöntéssel is, mely szintén inkább a személyzet kényelmét szolgálja. Megjegyzem, az, hogy a kitoláskor esetleg ürülék is távozik, egy teljesen természetes jelenség, többször előfordul, mint gondolnánk, a kismamák gyakran észre sem veszik, és (ismét meglepetés!) a beöntés egyáltalán nem garancia arra, hogy elkerülhető lenne a jelenség.

Fontos azt tisztázni, hogy nem kell ahhoz vészhelyzet, komplikáció vagy bárminemű beavatkozás, hogy valakinek traumatikus legyen a szülése. Traumát okozhat egy egyszerű szó, gesztus, egy megszégyenítő mondat is. Trauma lehet egy felesleges beavatkozásból adódó sérülés és az abból való felépülés – lásd, indokolatlanul elvégzett gátmetszés. Trauma lehet a szülő anyával szembeni alázat hiánya. Trauma lehet a szülőszobára való belépőként emlegetett borotválás és beöntés. Trauma lehet a kézzel történő méhszájtágítás, amelyet legtöbbször a kismama beleegyezése nélkül végeznek el, mert mondjuk közeleg a műszak vége. Trauma lehet a hasba könyöklés. Trauma lehet, ha tájékoztatás hiánya miatt, azt sem tudjuk, mi történik velünk, mit művelnek velünk, és miért. És hát manapság trauma lehet az is, ha a PCR-teszt eredményének megérkezéséig senki sem hajlandó érdemben foglalkozni a vajúdó kismamával. A felsorolt lehetséges traumát okozó cselekedetek mind a kontrollvesztés valamely formája. És mind ijesztő a maga nemében is, hát még, ha egyszerre többet is megtapasztalunk belőle.

A kontrollvesztés problémájával az a baj, hogy mivel nem mi irányítjuk a szülés körüli eseményeket, magát a kontrollvesztés okozta félelmet sem könnyű megszüntetni. Sokat segíthet azonban, ha tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel, ha nem úgy megyünk szülni, hogy fogalmunk sincs, az adott intézmény vagy szakember milyen nézeteket vall a szüléssel kapcsolatban. Kérdezni kell, és a kérdéseinket érdemes akkor is feltenni, ha esetleg nem a várt választ kapjuk. Például, ha előre tudjuk, hogy az apás szülés nem lehetséges, attól még nem lesz kevésbé kellemetlen a tény, viszont megspóroljuk magunknak a sokkot, ami akkor érne bennünket, ha a szülőszobából tessékelnék ki, vagy egyáltalán be sem engednék az apát. Ha előre tudjuk, van időnk lelkileg és mentálisan felkészülni arra, hogy az apa egyébként igen jelentős lelki támogató ereje nélkül kell világra hoznunk a gyermekünket.

Nem véletlenül olvasható a cím alatt az idézet: „A Földön a béke a születéssel kezdődik.” Kezeljük a szülő nőket méltóképpen – új életet hoznak a világra. Itt az ideje visszaadni a szülő nő kezébe az irányítást. Hallgassuk meg őket, értsük meg őket. Ne szülésének elszenvedője, hanem főszereplője legyen. Hol máshol alapozhatnánk meg egy szeretetteljes, békés és bensőséges kapcsolatot az emberek között, ha nem a születés pillanatában? Hiszen nem mindegy, hogyan lépünk ebbe a világba. Nem mindegy, hogy hideg, kapkodó, rutin feladatot teljesítő kezek közé érkezünk, vagy meleg, puha, ismerős érintés fogad, egy olyan ölelés, amelyet egykor majd mi is tovább adhatunk, amely elkísér bennünket egy életen át, ami megalapozza bennünk a biztonság és békesség érzését.

(Folytatjuk)

(Instagram: SohaTöbbéEgyedül)